Hála, hála, hála!
12 napja (pont a névnapomon) vettük észre, hogy valami nem stimmel Luluval. Alig akart elindulni sétálni a tóhoz, útközben nem sietett, nem húzta a pórázt, s amikor levettük róla, nem szaladt el mindjárt lelkesen, ahogyan szokott. A jutalomfalatra nem reagált. Később hányt, és a vacsorájába bele sem kóstolt. Akkor még bíztunk benne, hogy csak elrontotta a gyomrát a zsíros csülökhús-maradékkal, amit szombaton kapott, és majd másnapra rendbe jön. Sajnos nem így történt; láthatóan még rosszabbul lett. Ekkor felhívtam az állatorvost, aki azt mondta, hozzuk be mindenképpen. Először megröntgenezték, de mivel nem találták egyértelmű jelét a bajának, ultrahanggal is megvizsgálták. Ekkor derült ki, hogy valami nagy gond van a hasnyálmirigy körül, még az is lehet, hogy rákos. Ez csak úgy derülhetett ki, hogy ha felvágják. Nem késlekedtek sokáig, szegény Lulu hamarosan műtőasztalra került.
2022. 1000 km :)
2007-ben (a 2006. július 16-án történt balesetem utáni felépülésemkor) fogadtam meg, hogy minden évben lefutok 1000 km-t. Ezt azóta – talán egy vagy két év kivételével – mindig sikerült betartanom. Most is! Futottam itthon hűvös tavaszi időben, nyári hajnalokon, szürke őszi és fagyos téli napokon, többnyire a kutyámmal, Luluval, de néha – ha szoros volt az időbeosztásom – nélküle, és el ne felejtsem megköszönni a refis futótárs lányoknak, hogy októbertől minden szerdán velük is a pápai Várkertben. De ha elmentünk valamerre, ott sem hagytam ki a futást, pl. Budapesten, Borgátán, Szalafőn, a Szajki-tavaknál… És négy futóverseny is benne volt! Az elsőt Jánosházán meg is nyertem 10,5 km-en, de a többi miatt sem szégyenkezem, hiszen Csókakőn, Tatán és Zalakaroson is az első hat között végeztem. Így jött össze ez a gyönyörű, kerek szám, amire büszke vagyok. Sokszor nehéz volt nekiindulni, de a megérkezés mindig kárpótolt: ma is megcsináltam! SDG!
2020 - 1000 km együtt
2020-ban is sikerült teljesíteni a célomat: 1000 km-t lefutni. Ám nem feledkezhetek meg kis társamról, Luluról, aki ennek a távnak a nagy részét velem együtt tette meg (és biztos vagyok benne, hogy egyedül még ennél sokkal többet is :D). SDG, és hála neked is, szőrös kis kutyabarátnőm! Nélküled sokkal unalmasabb lett volna az egész, hiszen nem kellett volna megállni néhány kilométerenként (vagy néha pár száz méterenként) szaglászni, pisilni, kakilni, pocsolyából inni és aztán benne megmártózni!... Hányszor akartál vadakat űzni, nyulat, fácánt elcsípni! Ha megállt mellettünk egy autó, mindig megérezted, milyen ember ül benne – ha úgy gondoltad, hevesen csóváltad a farkad vagy éppen dühösen, harcra készen ugattál. Biztos lehettem benne, hogy ha kell, megvédesz akár az életed árán is. Hidegben te is jobban bírtad a futást – akárcsak én –, de a nyári melegben az is megtörtént, hogy fogtad magad, és lefeküdtél az út szélén, szemrehányóan nézve rám, mintha azt mondtad volna: „Én innen ugyan tovább nem megyek, fuss egyedül, ha akarsz!” Még szerencse, hogy volt kit segítségül hívni, Józsi jött érted kocsival, te meg olyan boldogan ugrottál be az első ülés elé, mintha én ott se lettem volna. Ezek után mindig vittem neked vizet, és út közben többször is kaptál inni. Az erdőszélen az egyik fára fel van akasztva egy kis műanyag edény, és a keresztnél is ott a tálkád. Megígérem, ezután is figyelek rád! Ha nincs kedved persze, nem kell velem jönnöd, bár kötve hiszem, hogy ilyen előfordulna. Hiszen ha meghallod a hám csörgését, már ott ugrálsz lelkendezve az ajtó előtt, vidáman csaholva. Ugye jövőre együtt folytatjuk?
A Macika (és Lulu féltékeny rá)
Gyerekkoromban is mindig a macikat szerettem. Jó, persze voltak babáim is, de azok soha nem kapták meg azt a kitüntetett figyelmet, mint a mackók. Első macim, a Puha, még mindig megvan, pedig velem együtt ő is megöregedett. Őrzöm Tömpit is, akit karácsonyra kaptam, és aki azért különleges, mert egy nagy álmomat teljesítette be, illetve a szüleim, általa. Ugyanis folyton azért rágtam a fülüket, hogy én egy kék macit szeretnék, ami abban az időben meglehetős ritkaságnak számított. És honnan, honnan nem, de karácsonykor bizony ott csücsült az áhított kék maci a fa alatt!
2 éve van nekünk Lulunk :)
Ma két éve, hogy a lányunk küldött egy fényképes üzenetet róla: „Most dobták ki előttünk. Hazahozhatjuk nektek?” Hát, szerencséje volt, mert „jókor dobták ki jó helyen”, ahogyan szoktam mondani. Azóta van nekünk kiskutyánk! Ez éppen Lajos napkor történt, így lett a neve Lulu, a keresztkománk, Lala és Lili unokánk után, akivel ez a bizonyos első fotó készült.
Lala… Lili… Lulu! :)
Ma egy éve, hogy van nekünk ez a drága kis ebünk! Már régóta akartam kutyát, de úgy gondoltam, hogy nem veszünk fajtisztát, talán hozunk valamikor egyet a menhelyről, de igazából abban bíztam, hogy a Jóisten majd egyszer úgyis kirendel nekünk egy kutyikát. És így történt! Tavaly ilyenkor a lányunk küldött egy fényképes üzenetet: „Most dobták ki előttünk. Hazahozhatjuk nektek?” Olyan helyes volt, hogy nem volt kérdés, így azonnal válaszoltam: „Hát persze!”
Lulu a régi!
Pénteken kellett Lulut visszavinnünk az állatorvoshoz varratszedésre. Kicsit aggódtam, hogy mit fog szólni hozzá, mert a falusi eboltás groteszk jelenetei jutottak az eszembe, amikor kötélen, szíjon, kordéban hurcolják a rémült ebeket a hivatalhoz, ahol a kirendelt állatorvos várja őket a fecskendővel. Ezek a szerencsétlen kutyák soha sem kerülnek a kerítésen kívülre ezt az egy alkalmat leszámítva, és – talán éppen ezért – egy évre visszamenőleg emlékeznek arra, mi történik ilyenkor. Így tehát arra számítottam, hogy Lulu rettegni fog, amikor felismeri az állatorvosi rendelőt. Ezzel szemben lelkesen szaladt fel a lépcsőn, és farkát csóválva alig várta, hogy bejusson. Döbbenten figyeltem, ahogyan lelkesen fogadja az állatorvost és a kedves asszisztenst, és zokszó nélkül tűri a varratszedést.
Szegény Lulu
Pénteken megtörtént Lulu ivartalanítási műtétje, amiről nem is gondoltam volna, hogy nemcsak őt, hanem minket is annyira megvisel.
