Szilágyi István: Kő hull apadó kútba
Talán a Nők Lapjában (igen, sokszor jelennek meg ott figyelemfelkeltő, régi vagy kortárs irodalmi műveket népszerűsítő írások) olvastam Szilágyi István erdélyi író híres regényéről. Illett volna ismernem vagy legalább hallanom róla, de így az újdonság erejével hatott rám. És milyen mély benyomást keltett bennem! Olyan volt, mint egy népballada (mindig is szerettem ezt a műfajt); nyomasztó, tragikus, néha megmagyarázhatatlan, ezért kérdéseket felvető, sőt lelket gyötrő, (vér)nyomot hagyó… No de lássuk a sztorit, ami viszont egy krimire emlékeztet.
Az elsodort falu
Mit akart a szerző ezzel a regényével elérni? Ezt mondja meg maga a regény. (…) Most már csak valami vad képtelenség érzésével tudom vállalni, sajátos érzés szédít, melyet magam előtt sem tudok elemeire világosítani. Olyan furcsa volt minden az életemben. Az: hogy írtam, hogy akartam, hogy szerettem. Talán nem is éltem. Talán csak álmodtam magamat. (…) De igen sok kifogás is tétetett regényem ellen, mégpedig egészen jóhiszemű emberek részéről. (...) Iskolai szabály, s ezek a botránkozók tudják legjobban könyv nélkül, hogy a művész az életből veszi alakjait, onnan kell vennie és onnan veszi az eseményeket is. De hát akkor ezek szerint a sóhajtozók szerint ezt a szabályt oda kell módosítani, hogy igen, vegye onnan, de azokat a személyeket, amelyek legmélyebb kifejezői az életnek, s azokat az eseményeket, melyek legtisztábban mondják össze a sokféleség egyetlen értelmét, ezeket nem szabad érintenie. Fő ok erre – szerintük –, mert az esztétikai élvezetet zavarja, ha ismert személy vagy esemény van a regényben. (…) A regény egyes – különösen erotikus jeleneteivel – sértem a morált. (…) Egy analfabéta még azt is mondta, hogy „kulcsregény.” Sokkal jobban szeretem embertestvéreim, hogy ne engedjem, hogy igazuk legyen. Jól van, hibáztam. (…) Mert érdekes olvasni az életről írt szabályokat, de érdekesebb élni az életet.
