RefiMLányok – az első hat hét (2. rész)
Azt ígértem, az éjszakákról kicsit részletesebben írok. Az elsőt, amit ott töltöttem, soha nem fogom elfelejteni! Este 11-kor – amikor már azt hittem, mindenki lefeküdt és lassan el is alszik – velőtrázó üvöltés verte fel a csöndet. Az összes lány kint áll a folyosón, a fiúk épületszárnyán az összes ablak nyitva, és mind a 160 diák teli torokból ordít majdnem egy percen keresztül! Először megrémültem, hogy valami nagy baj van, de a fiúk nevelőtanára felhívott, hogy ne izguljak, mert ez afféle beavatási szertartás, amely minden tanárnak kijár élete első éjszakai ügyeletén. Így lettem hát én is beavatva! A hangosbemondóban megköszöntem nekik a feledhetetlen élményt, és kifejeztem abbéli reményemet, hogy eléggé elfáradtak és talán most már nyugovóra térnek.
RefiMLányok – az első hat hét (1. rész)
Régóta érlelődött bennem a gondolat, hogy változtatnom kéne. Túl sok volt a stressz, a „nemszeretem” feladat az általános iskolában. Hogy egyetemi angoltanári végzettséggel (a magyar – orosz főiskolairól ne is beszéljünk) angol mellett éneket, technikát és rajzot is kellett tanítanom, nagyon megviselt. Miért? Mert nem értek hozzá! Az, hogy tudok énekelni, zongorázni meg kottát olvasni, nem jelenti azt, hogy tudok éneket tanítani. A festés, rajzolás is megy – a gimnáziumban képzőművészet fakultációra jártam –, de ezt nem éreztem elégnek ahhoz, hogy jól tudjam tanítani a tantárgyat. A technikáról pedig ne is beszéljünk… Bár kárt valószínűleg nem okoztam, hiszen igyekeztem átadni mindazt, amit hasznosnak véltem, mégsem voltam elégedett magammal.
