PopKult
Világéletemben írni szerettem volna. Akkor is írtam, amikor még nem tudtam írni! J Már óvodásként szórakoztattam a szüleimet Antíviusz és a feketepárduc történetével, folytatásokban. (Kár, hogy ez nem maradt fenn, és már nem is emlékszem a részletekre.) Verseket költöttem aztán, ezeket már szerencsére papírra is vetettem, úgy 10 éves koromtól fogva. Kamaszkoromban elkezdtem egy-két regényt, ám azok pár fejezet után abbamaradtak. Az egyik egy sci-fi volt, a másik egy szerelmi történet. Felejtős. J Gimnazistaként ismét a versekre koncentráltam, ezek közül néhány még ma is megállná a helyét; kiadatni nem próbáltam őket. Később is mindig írtam valamit: verseket, naplót, paródiákat, jeleneteket vagy csak úgy bármit, ami épp eszembe jutott. Ez egészen addig tartott, amíg be nem köszöntött az életembe a tankönyves időszak, lassan 15 éve. Pedig nem akartam én angolkönyvet írni, hiszen annyi volt már a piacon, szebbnél szebbek, jobbnál jobbak. S akkor egy napon megkeresett Esztergályos Jenő, az Apáczai Kiadó igazgatója, hogy írjam meg a felsős sorozatot, mivel az náluk még hiányzott a palettáról. Aludjak rá egyet, aztán másnapra döntsem el, elvállalom-e. Elvállaltam! Hiszen nyelvkönyvet írni nem fogható ahhoz, amikor pl. történelem- vagy földrajzkönyvet ír az ember, hiszen ezek tényanyagra épülnek. Míg egy irodalomkönyv esetében elhatározom, hogy beleteszem pl. A hét krajcárt, addig egy nyelvkönyvben nekem magamnak kell megírnom A hét krajcárt. És a többit is! Szereplőket, jellemeket formálok, történeteket találok ki… ez már hasonlít az írói alkotómunkára, nem?
