Gyerekkoromban is mindig a macikat szerettem. Jó, persze voltak babáim is, de azok soha nem kapták meg azt a kitüntetett figyelmet, mint a mackók. Első macim, a Puha, még mindig megvan, pedig velem együtt ő is megöregedett. Őrzöm Tömpit is, akit karácsonyra kaptam, és aki azért különleges, mert egy nagy álmomat teljesítette be, illetve a szüleim, általa. Ugyanis folyton azért rágtam a fülüket, hogy én egy kék macit szeretnék, ami abban az időben meglehetős ritkaságnak számított. És honnan, honnan nem, de karácsonykor bizony ott csücsült az áhított kék maci a fa alatt!
Amikor már többen voltak, iskolásdit játszottam velük. Sorba raktam őket a heverőn – a kisebbek ültek elöl természetesen –, mindegyiknek volt füzete és ellenőrzője (mindegyiket én töltöttem ki persze). Voltak jó tanulók, közepesek és rosszak (de azért ők is igyekeztek).
És akkor mi történt Sheringhamben? Sétálok a városban, állítom össze a vetélkedő anyagát a gyerekeknek, majd nyeremények után nézelődöm. Így kerülök a W. H. Smith boltba, amely elsősorban papírfélét és írószereket árul. A jobb oldali polcon pedig macik sorakoznak, W. H. Smith feliratú pólóban. És az egyik úgy néz. Tudod, azzal a „vigyélhazamagaddal” nézéssel. Elhessegetem a feltámadó vágyat. Minek nekem egy játék mackó? Ugyan, nevetséges!
De este, amikor lefekszem, mindig felbukkan az a maci a gondolataimban. Vegyél meg! Vigyél haza! És reggel már tudom, hogy úgy is lesz. Leszaladok a boltba, bemegyek, magas a polc, hol lehet, úgy középtájon, felnyúlok, és… ő az! (Ráadásul akciós.) Mivel nem fér a táskámba, a derekamon viszem, mint egy kisbabát, és nem szégyellem magam egy csöppet sem. Mert olyan aranyos. És olyan puha.
Lulu gyanakodva nézte, mikor először szembesült vele, és gyorsan fel akart mászni az ölembe. Azt hiszem, féltékeny lett rá. Pedig csak egy tárgy.
