„Minden dolgotok szeretetben menjen végbe!” (1Kor 16,14)
Két hete annyira kiborultam a szünetben, hogy nem tudtam bemenni órára, csak mintegy öt perc múlva, mire sikerült végre lehiggadnom. A vérnyomásom az egekben, alig kaptam levegőt, sírni vagy ordítani tudtam volna. Pedig nem történt különösebben szokatlan dolog, hiszen sohasem könnyű feladat kicsengetés után mindenkit kiterelni az udvarra, még akkor sem, ha ketten vagyunk rá. Ezúttal három ötödikest kellett kirobbantani a vécéből (ahol érezni lehetett a cigarettafüst szagát, de biztos nem ők voltak), és négy rejtőzködő nagyfiút megtalálni valahol a tornaterem környékén. Mikor – bevallom, kissé ingerülten – szemrehányást tettem nekik, nagyon csúnyán beszéltek vissza, s ekkor már kezdett felmenni bennem a pumpa. Kikísértem őket az udvarra, elindultam hátrafelé is körülnézni, közben az előbbi kicsik meg beszöktek. Macska-egér harc! Most már mulatok rajta, de akkor szörnyen fölhúztam magam. Beszélgettünk a kollégákkal, hogy mennyire tehetetlenek vagyunk, semmi eszköz nincs a kezünkben a fegyelmezésre; a beírás nem használ, a szép szóból nem értenek, a kiabálásra agresszióval reagálnak, megütni nem lehet őket (még a válluknál fogva szelíden megtolni sem) – mi marad?