Egy terepfutóverseny, amin tutira nem indultam volna, de a végén mégis jó lett!
Azt kértem a születésnapomra a lányomtól, hogy jöjjön el velem futni egy hosszabb távot. Az ugyanis egyedül meglehetősen unalmas. Azt mondta, rendben van. És mi lett belőle? Két futóversenyt kaptam ajándékba! Sajnos nem vele, és nem is hosszabb távot – ez utóbbit mondjuk nem is bánom. De tegnap szembesülnöm kellett azzal, hogy 7 km-t kell futnom terepen, méghozzá föl a csókakői várba! Hűha… ilyen versenyekre sohasem neveztem, mert tisztában vagyok a korlátaimmal. 57 éves vagyok, sík terepen, aszfalton egész jó időeredményeket hozok, de ekkora szintkülönbség, ráadásul terepen…! Szóval aggódtam rendesen. De hát nem volt mit tenni, ha már be lettem nevezve, akkor muszáj megcsinálnom! Mondjuk elég rosszul aludtam az éjjel, meredek sziklafalakkal és csúszós lépcsőkkel álmodtam. Aztán amikor odaértünk a helyszínre – a falutól távoli focipályára és játszótérre –, a viharos szél és a hegyek fölött tornyosuló fekete föllegek nem fokozták a lelkesedésemet.
2020 - 1000 km együtt
2020-ban is sikerült teljesíteni a célomat: 1000 km-t lefutni. Ám nem feledkezhetek meg kis társamról, Luluról, aki ennek a távnak a nagy részét velem együtt tette meg (és biztos vagyok benne, hogy egyedül még ennél sokkal többet is :D). SDG, és hála neked is, szőrös kis kutyabarátnőm! Nélküled sokkal unalmasabb lett volna az egész, hiszen nem kellett volna megállni néhány kilométerenként (vagy néha pár száz méterenként) szaglászni, pisilni, kakilni, pocsolyából inni és aztán benne megmártózni!... Hányszor akartál vadakat űzni, nyulat, fácánt elcsípni! Ha megállt mellettünk egy autó, mindig megérezted, milyen ember ül benne – ha úgy gondoltad, hevesen csóváltad a farkad vagy éppen dühösen, harcra készen ugattál. Biztos lehettem benne, hogy ha kell, megvédesz akár az életed árán is. Hidegben te is jobban bírtad a futást – akárcsak én –, de a nyári melegben az is megtörtént, hogy fogtad magad, és lefeküdtél az út szélén, szemrehányóan nézve rám, mintha azt mondtad volna: „Én innen ugyan tovább nem megyek, fuss egyedül, ha akarsz!” Még szerencse, hogy volt kit segítségül hívni, Józsi jött érted kocsival, te meg olyan boldogan ugrottál be az első ülés elé, mintha én ott se lettem volna. Ezek után mindig vittem neked vizet, és út közben többször is kaptál inni. Az erdőszélen az egyik fára fel van akasztva egy kis műanyag edény, és a keresztnél is ott a tálkád. Megígérem, ezután is figyelek rád! Ha nincs kedved persze, nem kell velem jönnöd, bár kötve hiszem, hogy ilyen előfordulna. Hiszen ha meghallod a hám csörgését, már ott ugrálsz lelkendezve az ajtó előtt, vidáman csaholva. Ugye jövőre együtt folytatjuk?
