Pénteken megtörtént Lulu ivartalanítási műtétje, amiről nem is gondoltam volna, hogy nemcsak őt, hanem minket is annyira megvisel.
Egész délelőtt feszült voltam, és folyton csak az járt a fejemben, hogy mi vár ránk. Összekészítettem az oltási könyvet, pokrócot, törülközőt… Amikor ráadtam a nyakörvet és a pórázt, nagyon megörült; azt gondolta szegény, végre megyünk sétálni a hosszú bezártság után. (Amikor tüzelni kezdett, drótkerítést építettünk a veszélyt jelentő kanok ellen, és csak a kertig vittük ki, hogy pisiljen-kakiljon, futkározzon egyet.)
Amikor megérkeztünk Ajkára az állatorvosi rendelőbe, olyan keserves hangokat hallatott, amilyeneket addig még soha. Mindenesetre megérezhette, hogy valami nagyon rossz fog következni. Pedig a doktor úr és munkatársai nagyon kedvesen fogadtak bennünket. Az egyik hölgy feltette Lulut a vizsgálóasztalra, simogatta, nyugtatgatta, ő pedig hálásan megnyalta az arcát. Az orvos megnézte a farkaskörmeit is, és azt javasolta, hogy intézzük el azokat is egy füst alatt. Bár pici beavatkozásnak tűnik, ahhoz képest lassan és nehezen gyógyul. Lulu bal mellső lábán egy darabon leborotválták a szőrt, oda vezették be a branült. Ez nem fájt különösebben neki, és a vénás altatótól szinte másodperceken belül elbágyadt.
Egy óra múlva mehettünk érte. Aggódva toporogtunk az előtérben: vajon milyen kép fogad bennünket? Amikor beléptünk a rendelőbe, ott feküdt szegénykém aléltan a földön egy zöld műanyag fólián. Rögtön odatérdeltem hozzá, simogattam, beszéltem hozzá, amíg lassan magához tért. Közben a doktor úr elmagyarázta, mit kell tennünk vele a későbbiekben, mikor hozzuk vissza kötözésre és varratszedésre. Kapott egy nagy műanyag tölcsért is a nyakára, hogy nehogy kikezdje a sebét.
Egy másik kedves fiatal nő segített kihozni őt az autóhoz, ahol elhelyezkedtem, lábamra terítve a törülközőt (kicsit nedvedzett a sebe) az ölembe vettem. Hazáig meg se nyikkant, láthatóan el volt kábulva. Itthon letettük a pokrócára, próbált felállni, de nem nagyon sikerült neki. Mondtam is – biztosan értette : ) – hogy nem is kell, csak pihenjen nyugodtan. Lili unokám hozott egy kinőtt fehér pólót, abból fabrikáltam neki egy „pizsamát”, az orvos tanácsára: a nyakán bújtattam ki a farkát, az ujjain a két hátsó lábát, a mellső lábainak vágtam egy-egy lyukat, és a hátán összecsomóztam. Szegény, szomorú látványt nyújtott ebben az öltözékben, fején a hatalmas gallérral, bekötött lábacskáival.
Azt mondták, eleinte étvágytalan lesz, ne aggódjunk emiatt; s ha majd enni-inni kíván, hamarosan megtanulja, hogyan lehet a tölcsérrel ezt megoldani. Első nap sehogyan se sikerült, estefelé megpróbáltam a kezemből etetni, de nem fogadott el semmit. Vizet se akart inni, pedig mindenfélével kísérleteztünk: kis tál, nagy tál, magasra téve, alacsonyra téve, kitámasztva… végül a lavór vált be, abból tölcsérestül belefér a feje.
Tegnap reggelre valahogy lehántotta magáról a ruhát, ezért úgy gondoltam, fölösleges újra ráerőltetni. Amúgy is tisztát kellett volna szerezni, mert elég pisis volt – ezt is jó jelnek tekintettem: legalább ivott! Délutánra már eléggé fürgén mozgott, csóválta a farkát, kezdte a régi formáját mutatni. Igaz, nehezen közlekedik a gallérral, ami láthatóan idegesíti is; nemcsak hogy nem tud vakarózni, magát nyalogatni tőle, de simogatni is bonyolultabb, amit nagyon hiányol.
Még egy bő hét, és rendbe jön – legalábbis reméljük. Mennyire lehet szeretni egy állatot, és mi mindent vagyunk képesek érte megtenni! Bár volt néhány kutyánk, egyikhez sem kötődtünk ennyire, mint Luluhoz. És hogy jól tettük-e, hogy ivartalanítottuk, csak bízni tudok benne, hogy igen. Hogy neki is jobb lesz így.
