12 napja (pont a névnapomon) vettük észre, hogy valami nem stimmel Luluval. Alig akart elindulni sétálni a tóhoz, útközben nem sietett, nem húzta a pórázt, s amikor levettük róla, nem szaladt el mindjárt lelkesen, ahogyan szokott. A jutalomfalatra nem reagált. Később hányt, és a vacsorájába bele sem kóstolt. Akkor még bíztunk benne, hogy csak elrontotta a gyomrát a zsíros csülökhús-maradékkal, amit szombaton kapott, és majd másnapra rendbe jön. Sajnos nem így történt; láthatóan még rosszabbul lett. Ekkor felhívtam az állatorvost, aki azt mondta, hozzuk be mindenképpen. Először megröntgenezték, de mivel nem találták egyértelmű jelét a bajának, ultrahanggal is megvizsgálták. Ekkor derült ki, hogy valami nagy gond van a hasnyálmirigy körül, még az is lehet, hogy rákos. Ez csak úgy derülhetett ki, hogy ha felvágják. Nem késlekedtek sokáig, szegény Lulu hamarosan műtőasztalra került.
Szörnyű percek voltak. Ilyenkor lepereg az ember agyában az összes lehetőség, a legrosszabbat is beleértve: hogy föl sem ébresztik és ott kell hagynunk örökre! Hiába mondogattam magamnak, hogy „hiszen ez csak egy kutya”, nem tudtam így gondolni rá, hiszen jóval többet jelent nekünk, mint egy állat. Lulu családtag, már lassan 8 éve. Nem szégyellem, hogy annak tekintem. Az én édes kutyikám. Pedig nem szobakutya, kint az udvaron éli az életét, de mégis szoros kapocs van közöttünk.
Reszkető lábbal (és szívvel) vártam az ítéletet. A doktor úr őszinte volt velünk, elmondta, hogy valószínűleg nem rosszindulatú daganata van, hanem súlyos hasnyálmirigy-gyulladása, amiből 50%, hogy felépül. Ezek után nem volt kérdés, hogy vállaljuk-e a több mint egy hétig tartó (és sok pénzbe kerülő) kezelést. Természetes, hogy adtunk neki esélyt! Minden reggel valamelyikünk – aki éppen jobban ráért – bevitte Ajkára infúzióra, és délután mentünk érte. A 2. napon meg is lepődtünk, hogy hol zajlott ez: hát az állatorvosi központ előterében, az üzlet pultja mögött egy puha párnával bélelt kis ketrecben. Micsoda különbség, hogy nem valami eldugott kórteremben feküdt, hanem ott, ahol zajlik az élet! Mindig kapott egy-egy simogatást, kedves szót attól, aki ott tartózkodott vagy arra volt dolga. Nagyon szerették őt, tényleg!
Az első napokban nagyon kis gyenge, elesett volt. Nem kaphatott sem enni, sem inni, a sok infúzió miatt azonban pisilnie ki kellett menni. Olyan szívszorító látvány volt a kutyaruhában (amit azért adtak rá, hogy ne rágja, kaparja a sebét) és a branült rejtő körberagtapaszozott lábacskájával, amint botladozott az udvaron! Érdekes, hogy ő, aki nem szeretett bent lenni még a legvadabb fagyokban sem, most mégis a házba kívánkozott. És persze hová akart feküdni? Az én fotelomba! Úgyhogy megágyaztam neki egy pokróccal benne, és elviseltem, hogy máshol olvasok vagy tévézek. Sebaj, csak gyógyuljon meg! 4-5 nap után már látszott rajta a javulás: sokkal élénkebb, jobb kedvű lett, és már majdnem úgy viselkedett, mint azelőtt. De csak majdnem – a mindennapos szurkálástól fájdította a lábát, folyton a vizet kereste, és hacsak tehette, aludt. Az ugatását sem hallottuk egészen tegnapelőttig.
Aztán eltelt egy hét, és a doktor úr jóságának köszönhetően Lulu még vasárnap is több órát töltött a központban, megkapta az aznapi infúzióadagját. És mivel újra meg kellett bökni, a doktor úr vért is vett tőle és megcsinálta a laborvizsgálatot. Nagyon jó eredményeket kapott! Ekkor már nagyon bizakodtunk. Már csak két nap – mondogattuk, és valóban! Hétfőn kiszedték a varratokat, kedden még kapott egy utolsó infúziót, és ezzel vége is lett a kezelésnek! Örömömben el is pityeredtem… A doktor úr és a doktornő még elláttak bennünket néhány hasznos tanáccsal, s nem bírtam megállni, de búcsúzóul megöleltem mindkettőjüket. Hálásan köszönjük Dr. Szinesi András, Dr. Pető Dorina és az Ajkai Állatorvosi Központ csapatának áldozatos munkáját! Mindent, de mindent megtettek Lulu gyógyulása érdekében, aki végre – köszöni szépen – jól van. SDG.
