Régóta érlelődött bennem a gondolat, hogy változtatnom kéne. Túl sok volt a stressz, a „nemszeretem” feladat az általános iskolában. Hogy egyetemi angoltanári végzettséggel (a magyar – orosz főiskolairól ne is beszéljünk) angol mellett éneket, technikát és rajzot is kellett tanítanom, nagyon megviselt. Miért? Mert nem értek hozzá! Az, hogy tudok énekelni, zongorázni meg kottát olvasni, nem jelenti azt, hogy tudok éneket tanítani. A festés, rajzolás is megy – a gimnáziumban képzőművészet fakultációra jártam –, de ezt nem éreztem elégnek ahhoz, hogy jól tudjam tanítani a tantárgyat. A technikáról pedig ne is beszéljünk… Bár kárt valószínűleg nem okoztam, hiszen igyekeztem átadni mindazt, amit hasznosnak véltem, mégsem voltam elégedett magammal.
És nem csak ebben. A fegyelmezéssel is gyakran akadtak gondjaim, no nem az értelmesebbeknél… Sajnos volt és van néhány öntörvényű gyerek, akikkel egyszerűen nem bírok, pedig kipróbáltam egy s mást. Szóval az előző tanév végén döntöttem: csak félállásban maradok az iskolában, a munkaidőm másik részét a Pápai Református Gimnáziumban – közismert nevén a Refiben – fogom eltölteni.
Az igazgatónő nagyon örült nekem, mert hiányzott egy kollégiumi nevelőtanár, aki csoportvezető is lehet egyben (ehhez egyetemi végzettség kell). Nem mondom, hogy nem izgultam a nyáron a leendő új munkahelyem miatt; főleg mert a családom nagyobbik része nem értett egyet az elhatározásommal. Óvtak a túl sok távolléttől, a késő esti vezetéstől és még azt is mondták, hogy így kevesebbet fogok keresni. Nos, egyik sem vált be.
Mert hogyan is néz ki a munkaidőm? Hétfőn fél 5-re megyek, 5-től 6-ig szilencium, azaz tanulóidő van. 28 lány tartozik hozzám: a 9.M (művészeti) osztály és a „kicsik”: a 3-3 hetedikes és nyolcadikos. 6 és 7 óra között lehet vacsorázni, ekkor átsétálunk a gimnázium ebédlőjébe. 7-től negyed 9-ig ismét szilencium, a végén rövid igeolvasással. Negyed 9-től negyed 10-ig szabadok a lányok a takarodóig, ami elvileg 9:45-kor van, de még bizony 10-kor is nehéz ágyba parancsolni őket. A több mint 100 lányra két „fektető” jut, akiknek az a feladatuk, hogy lefekvéskor végigjárják a szobákat és ellenőrizzék, hogy mindenki megvan-e. Ezután egyikük hazamehet, a másik pedig ott marad éjszakára egyedül. (Írnám, hogy „ott alszik”, ám ez nem lenne igaz… De az éjszakáról egy kicsit később!) A héten még egyszer, szerdán kell bemennem a kollégiumba, amikor fél 5-től este 9-ig tart a munkaidőm a fentiek szerint.
Tehát a munkaidőm két délután és egy éjszaka. Nem kell készülnöm az órákra (a csoportfoglalkozásokat leszámítva, ami hetente 1 órát jelent), nem kell dolgozatot javítani, sőt fegyelmezni sem. Mert a lányaim nagyon aranyosak! Mindig köszönnek, kedvesek, udvariasak, a szilenciumokon csöndben tanulnak (nem ám, mint a napköziben az iskolások), és nem utolsósorban lehet velük jókat beszélgetni. A stressz azóta messzire elkerül! A kolléganőim szintén aranyosak, segítőkészek, mindent meg lehet velük tárgyalni.
(A 2. részt holnap teszem közzé.)
