Már szinte letettem arról, hogy megírjam a szokásos évi összefoglalómat, amikor elkezdtem olvasni Visky András Kitelepítés című regényét. Bár még csak a százvalahányadik oldalon tartok, annyira könnyfakasztó, léleksimogató és felemelő mű, hogy rádöbbentett: igenis hálát kell adnunk a legapróbb örömökért is, ami bennünket ért. És 2024 nem csak apró örömöket jelentett! Nagyszerű év volt.
Kezdődött azzal, hogy a december 25-én, karácsony napján született legkisebb unokám, Nimród okán járt egy hét rendkívüli szabadság. Mekkora örömmel használtam ki, és főztem finomakat, és vittem lányoméknak! A picire ekkor még nem kellett vigyáznom, de pár hónappal később minden csütörtök reggel a kollégiumi éjszakázás után mentem örömmel pár órára tehermentesíteni őket.
Két tanítványom, Bogi és Iza sikeres középfokú nyelvvizsgát tett januárban. Büszke vagyok rájuk (és persze magamra, hogy a felkészítés eredménnyel járt).
Lili unokám karácsonyra egyéjszakás szállást kapott a budapesti (retró hangulatú) Körszállóban velem, kiegészítve egy Mammut-beli bevásárlással, amit februárban váltottunk valóra. Ez – bevallom – nekem is ajándék volt, hiszen nem sok nagymama dicsekedhet azzal, hogy tizenéves unokája élvezi a vele való együttlétet! (Nekem a nagyszüleimmel ez nem adatott meg.) A napot megkoronázta, hogy fiammal és akkor még menyasszonyával – ma már a felesége! …de erről majd később – vacsoráztunk jó hangulatban.
Másik, legnagyobb, a kedvenc unokámmal… Itt most meg kell szakítanom az elbeszélést, hogy vajon miért ő a kedvenc? Hát azért, mert amikor egyszer mind a három körülöttem volt, azt mondtam: „Jaj, gyerekek, mind itt vagytok, csak azt nem tudom eldönteni, melyikőtök a kedvenc unokám...” Erre Vince azonnal rávágta: „Hát én!” Mit mondhattam volna? „Na jó, akkor te vagy a kedvenc unokám!” Szóval a kedvenc unoka egy három napos horgászatot kapott a tatai Derítő-tónál. Sosem felejtem el, amikor jóval éjfél után kiabál, hogy „Gyertek gyorsan, mekkora pontyot fogtam!” Álmunkból felriadva rohantunk a stégre, és tényleg, valami 10+ kilós jószág vergődött a matracon. Nos, vele is azt éreztem, hogy nem teher, hanem partnerek vagyunk számára, hogy tényleg szeret velünk lenni.
Március a házassági évfordulónk ideje, tavaly 15-én ünnepeltük a 38.-at. A Balaton déli partján Ságvárt választottuk, mert ott van dézsafürdő meg bicikliút. Hát a dézsafürdő pont elromlott, de a bicikliutat jól kihasználtuk Siófok felé.
Áprilisban, majdnem a születésnapomra lett új autóm. Illetve nem új, hanem egy kb. 3 éves Dacia Sandero. Nagyon bevált! Egy tankolással 1100 km-t tudok vele menni, simán kilátok belőle, és még parkolóradar is van benne! Mi kell több?
Április végén a Teológia csapatával Kolozsvárra látogathattunk el az ERASMUS+ program keretében. Nem csak a nóta szerint „szép város Kolozsvár”, engem is megragadott a hangulata. Csak 4 napot töltöttünk ott, de biztos vagyok benne, hogy sok látni- és tapasztalnivaló kimaradt az idő rövidsége miatt. Visszajönnék újra.
Közben a PRTA „Az élő ige éve” c. fotópályázatán egy I. és egy III. díjat nyertem, de ami ennél sokkal értékesebb, az az, hogy címzetes főiskolai docens lettem. Nagyon jólesett, és egyben büszkeséggel tölt el, hogy ily módon ismerték el a teológián végzett negyedszázados munkámat.
És a falu népe is újra bizalmat szavazott nekem: a következő ciklusra is képviselővé választottak.
Nyáron utaztunk, nem keveset: július elején Sheringhambe (oda november végén újra vittünk diákcsoportot), augusztusban pedig Tiszadadára, ahol rengeteget bringáztunk a környéken, nem a turistalátványosságokra hajtva, hanem inkább az apróbb szépségek felfedezésére.
Szeptemberben végre megjelent a legújabb angolkönyvem, Easy English címen (eredetileg MEasy lett volna a címe, utalva a My English sorozatomra).
A legnagyobb esemény mégis Matyi fiam esküvője volt. A legjobban az hatott meg, hogy református templomban tartották, és úgy láttam, komolyan vették. Természetes ilyenkor, hogy az örömanya elérzékenyül és könnyezni kezd. És közben énekel azért.
A sportot sem hanyagoltam el. Bár tavaly nem lett meg az 1000 km futás, csak 670 km, a maradékot bőven kipótolta a 462 km biciklizés és az 52 km úszás. Így legyen idén is!
Az utolsó emlékezetes esemény Vince szalagavatója volt, akkor is az, hogy táncolhattam vele! Nemcsak az édesanyját kérte fel, hanem engem is, a „Picimamát”. Ezen is pityeregni kellett.
Karácsonykor csak Matyiék hiányoztak, sajnos nem jöttek el, de az ünnep előtt találkoztam velük Budapesten. A Szilvesztert a szokásos módon töltöttük, családi körben, sőt két macskával és két kutyával (kutyavendégünk is érkezett) bent a házban a petárdák, tűzijátékok miatt. Így búcsúztattuk az évet. Soha rosszabb ne legyen!
