Nagyon vártam már ezt a futóversenyt. Utoljára 2019-ben volt Jánosházán, aztán a rákövetkező két évben a Covid miatt elmaradt. Akkor második lettem, és arra készültem, hogy legközelebb megnyerem, ugyanis sokkal jobb időket futottam, mint első alkalommal. Most ráadásul szurkolótáborral érkeztem: eljöttek a rokonok Csehországból (no, nem miattam), és szerintem ez is segített. Elég rossz idő volt: viharos szél, 3 °C, de ezt nem annyira bántam, hiszen hozzászoktam a szeles, hideg időben való futáshoz. Gondoltam, legalább kevesebb versenytársam lesz. Így is lett: a korábbi több száz résztvevő helyett mintegy nyolcvanan neveztünk az 5 km-es, 10,5 km-es és a 21 km-es félmaratoni távokra, én az 50+ kategóriában 10,5 km-re. Ez az én igazi versenyszámom, mivel nem futok gyorsan, de eléggé kitartó vagyok. (Sokszor megfordult a fejemben, hogy meg kéne próbálkoznom a félmaratonnal, de eddig még a közelébe sem kerültem; a legtöbb, amit egyszerre lefutottam, 14 km volt. Persze lehet, hogy képes volnék rá, de visszatart, hogy több, mint 2 óráig tartana.)
A verseny előtt nagyon stresszeltem, rosszul is aludtam. Ám amikor beálltunk a rajthoz, szólt a jó zene, a szpíker buzdított, az izgalom azonnal elmúlt. Nem zavart, hogy kezdetben sokan elhúztak mellettem. Tudtam, hogy milyen tempóban kell haladjak, hogy bírjam a végéig. És bírtam! Még a keresztet le is fényképeztem közben. Nagyon tetszett, hogy útba esett. Az utolsó 500 méteren volt egy gyilkos emelkedő, azt is futva tettem meg, és a cél előtt még gyorsítottam is.
Aztán megkérdeztük a pultnál, hogy hányadik lettem. Alig hittem el, hogy megnyertem!!! Sőt, a 2. helyezettre 3 percet vertem rá. Jaj, de boldog voltam, főleg a dobogó tetején!
Futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam.
