Ha valaki azt mondta volna nekem nyolcadikos koromban, amikor abbahagytam a zongoratanulást, hogy 20 év múlva három falu kántora leszek, hát kinevettem volna! Pedig előtte még azt terveztem, hogy továbbmegyek orgonaszakra, de hát kamasz voltam, utáltam a gyakorlást, így könnyű szívvel mondtam búcsút az egésznek. Pedig ha tudtam volna!...
1996-ban már 10 éve laktunk Nagyalásonyban, amikor üzent az akkori református lelkipásztor, Kovács Elemér, hogy – mivel tudomást szerzett róla, hogy református vagyok – menjek el istentiszteletre. Hát, ha már így alakult, gondoltam, elmegyek, bár nem voltunk templomba járók. (A kommunizmus éveiben nevelkedtem, akkoriban ez nem volt divat, sőt, néha még veszélyesnek is számított.) Az istentisztelet után Csöngei Dezső bácsi - aki evangélikus volt, de eljárt a református istentiszteletekre is - megszólított:
- Livike, úgy hallottam, maga tud zongorázni, legyen a kántorunk!
- De hát én nem ismerek egy éneket sem… - szabadkoztam.
- Nem baj, majd megtanulja! – biztatott kedvesen.
És tényleg. Eleinte csak a dallamot játszottam két kézzel, majd a kíséretet is megtanultam a korálkönyvből, és már nemcsak Nagyalásonyban a reformátuson, de Dabronyban is orgonáltam vasárnaponként az evangélikus istentiszteleteken, sőt később Somlóvecsében is, amíg volt ott élő gyülekezet. És időnként a katolikus szentmisén is besegítettem.
Hány lelkészt szolgáltam azóta! Már a 22.-nél tartok… Mindegyiket megszokni, hozzájuk alkalmazkodni, a legtöbbjüket megszeretni, majd könnyezve elválni tőlük nem volt egyszerű. De hálás vagyok, hogy ezt a feladatot kaptam az Úrtól, és általa oly sok élményt, oly sok lehetőséget. Köszönöm nekik, és köszönöm a gyülekezeteknek a szeretetet. Igyekszem továbbra is megszolgálni. SDG.
