Két hete annyira kiborultam a szünetben, hogy nem tudtam bemenni órára, csak mintegy öt perc múlva, mire sikerült végre lehiggadnom. A vérnyomásom az egekben, alig kaptam levegőt, sírni vagy ordítani tudtam volna. Pedig nem történt különösebben szokatlan dolog, hiszen sohasem könnyű feladat kicsengetés után mindenkit kiterelni az udvarra, még akkor sem, ha ketten vagyunk rá. Ezúttal három ötödikest kellett kirobbantani a vécéből (ahol érezni lehetett a cigarettafüst szagát, de biztos nem ők voltak), és négy rejtőzködő nagyfiút megtalálni valahol a tornaterem környékén. Mikor – bevallom, kissé ingerülten – szemrehányást tettem nekik, nagyon csúnyán beszéltek vissza, s ekkor már kezdett felmenni bennem a pumpa. Kikísértem őket az udvarra, elindultam hátrafelé is körülnézni, közben az előbbi kicsik meg beszöktek. Macska-egér harc! Most már mulatok rajta, de akkor szörnyen fölhúztam magam. Beszélgettünk a kollégákkal, hogy mennyire tehetetlenek vagyunk, semmi eszköz nincs a kezünkben a fegyelmezésre; a beírás nem használ, a szép szóból nem értenek, a kiabálásra agresszióval reagálnak, megütni nem lehet őket (még a válluknál fogva szelíden megtolni sem) – mi marad?
Aztán este a férjemmel is ugyanezt a témát boncolgattuk, és – nem is tudom, hogyan és melyikünknek jutott eszébe – egyszerre csak ott volt a megoldás, a címben idézett Pál apostoli bölcsesség: „Minden dolgotok szeretetben menjen végbe”. Ez volt az egyik korábbi lelkészünk édesanyjának kedvenc igéje, a temetésekor is ez hangzott el. Nelli nénivel haláláig tartottuk a kapcsolatot. Áldott jó asszony volt, akiből valóban mindig sugárzó szeretet áradt. Lám csak, a mai napig itt él közöttünk!
Másnaptól mintha minden megváltozott volna. Nem, a gyerekek nem lettek mások, de sikerült beszélnem velük, és azóta egészen rendesen viselkednek velem; egyikkel sincs semmi probléma, sőt! Az órákon is szépen dolgoznak, egyikük (aki több tantárgyból bukásra áll) olyan minőségi munkát adott le számítástechnikából, amiért nagyon megdicsértem, természetesen ötöst kapott rá, sőt ki is nyomtattam neki. Énekórán a korábban renitensek hajlandók voltak a frissen tanult ádventi éneket orgonakísérettel együtt énekelni, nem ám dumálni meg röhögcsélni, mint eddig. S hogy meddig tart ki ez a mostani kegyelmi állapot, nem tudom. A magam részéről próbálom minél tovább megőrizni. Adja Isten, hogy sikerüljön!
