Minden korszak velejárója az „Ezek a mai fiatalok!” bosszús, sajnálkozó, aggodalmaskodó felkiáltás. Bizony, mostanában is szinte minden nap elhangzik az iskolában: „Micsoda neveletlen társaság! Milyen buták! Semmit sem tanulnak! Nem érdekli ezeket semmi! Mi lesz ezekkel?” És ugyanígy elmondtuk ezeket 10, 20, 30 évvel ezelőtt is. És lám, most, amikor újra találkoztam a 30 éve elballagott osztályommal, ismét rá kellett döbbennem, hogy fölösleges volt a borúlátás. Merthogy akkor úgy láttuk, hogy ők sem voltak kiemelkedően jók, okosak, intelligensek, szorgalmasak… és íme, az idő ránk cáfolt!
Nagyon jó érzés volt látni, hallani, hogy milyen felelősen, értelmesen gondolkodnak az életről, a világról, és mennyi mindent értek el ez alatt a három évtized alatt. Mindegyikük tisztességesen dolgozik, szerető családban él (ha saját gyereke nincs is, legalább a párjával), nincsenek elérhetetlen vágyaik; úgy éreztem, összességében elégedettek az életükkel.
A magam részéről mindig bíztam a fiataljainkban, és most megerősödtem ebben a hitemben. Köszönöm nektek: Balassa Andi, Barna Ricsi, Csöngei Betti, Csöngei Krisztián, Jakab Heni, Kőhegyi Viktor, Obráz András, Orsós Attila és Sikos Balázs! És nem feledkezhetek el régi kedves kollégámról, Cser Zsoltról sem, aki az utolsó évben vette át tőlem az osztályt. Jó volt vele is találkozni, fölemlegetni a régi szép időket.
Remélem, hamarosan újra látjuk egymást. Nem kötelező kivárni azt a szokásos öt évet, ugye?
