6.
…ahol Zoltán nevű barátja épp a pultot támasztotta.
- Szevasz!
- Szia! Hát te?
- Látod, barátom! Pont ez az! Én nem vagyok itt! Berúgtál! Nem látsz tisztán!
- Oké! Nem vagy itt! Csak hallucináltam azt a kellemes kinézetűt, aki mellől innen épp berohantál!
- Pontosan! Hidd el! Nem bánod meg, ha nem emlékszel majd ilyesmire!
- Jó! Ezt majd később megbeszéljük! Most inkább kérnék egy sört!
- Persze! Egy sört és még két pohár bort kérnék – mondta Áron és Zoltánra nézett lopva, sandítón. Mi lesz ebből? Ha Zoltánnak eljár a szája és Zsuzsi megtudja? De hát Zoli tudja jól, hogy milyen a Zsuzsi és biztos meg is érti őt, mint férfi a férfit, hogy kikacsint ebből a pokolból. Áron ebben most kezdett igazán pokolian reménykedni. Aztán visszasietett Biankához és elmesélte neki őszintén az egész történetet. És hogy miért érezte, hogy őszintének kell lennie? Igazából nem is tudta. Csak érezte, hogy így többet elér, mint ha elhazudja a dolgot. Bianka ránézett. Felállni készült.
- Nem lenne jobb odébbállni?
- Most már úgy is mindegy, nem? Akkor minek? Zoli tartja a száját. Régóta ismerem. Emiatt nem kell izgulnunk. Ülj vissza, kedves! Ilyen gyönyörű szempárt nagyon régóta nem láttam! Egy nőn először mindig a szemeit nézem meg.
- És mit még? Már úgy értem, a szemei után.
- Az arcát és… Basszus! Ver téged?
- Időnként eljár a keze, igen. Mert nem úgy felelek, ahogy neki tetszik.
- Én megölöm!
- Jaj! Hagyd már ezt a dramatizálást! Esélyed sem lenne!
- Miért nem vetetsz látleletet és jelented fel?
- Teljesen mindegy lenne, utána még többet kapnék. Sőt! Valószínűleg meg is ölne!
- Időnként, ha Zsuzsi bekattan, ő is meg szokott ütni. Ez szép! Bántalmazott feleség és bántalmazott férj. Neki legalább fel lehet írni a betegsége számlájára. A te férjed viszont egy aljadék!
- Az. De már megszoktam. Unom ezt a témát. Nem válthatnánk?
- De, persze, drága! Miről szeretnél társalogni?
- Nem is tudom… - azzal felemelte a vörösborral teli poharát, forgatta egy darabig, majd egy szuszra felhajtotta. – Figyelj, nem innánk valami töményet?
- Ó, hát ha azt kívánod, dehogyisnem! Mit szólnál egy Baileyshez? Vagy egy Sherry brandyt esetleg? – készségeskedett Áron.
„Úristen, mit képzel rólam ez a pasas? – gondolta Bianka. – A felesége vajon az ilyen nyalós piákat díjazza?” Elegánsan megrázta a haját, félrefordította a fejét és sejtelmesen, szinte súgva így szólt:
- Inkább egy vodkát vagy egy whiskyt, amelyiket jobban szereted.
Áron azonnal felugrott.
- Egy röpke pillanat, és hozom, hölgyem! – azzal besietett a vendéglőbe.
7.
Bianka magára maradt a gondolataival. Rámeredt az üres poharára, végignézett magán, aztán szárazon felnevetett: „Mit keresek én itt?” – mondta magában.
De nem volt sok ideje töprengeni, Áron már ott is állt az asztaluk mellett két pohár whiskyvel, amelyben jégkockák úszkáltak.
- Remélem, megfelel – mosolygott a nőre, azzal eléje tolta az egyik poharat.
- Köszönöm, tökéletes. Hát akkor… egészségünkre! – és koccintottak.
Bianka a kalapját gyűrögette. Sóhajtott párat, aztán – talán az ital kölcsönözte bátorsággal – hirtelen megszólalt:
- Áron, el kell mondanom valamit. Lehet, hogy azt hitted, hogy színésznő vagyok, de nem. A valóság ennél sokkal prózaibb, és nem tudom, akarod-e tudni.
- Mondd csak, persze, hogy tudni akarom! Ha vécés néni vagy, azt se bánom! – sietett a válasszal Áron, de azért megdöbbent. Igyekezett érdeklődő és egyben együttérző arcot vágni, és közben Bianka keze után nyúlt.
- Tudod, igaz, hogy a Radnóti Színházban dolgozom, de… igazából amolyan mindenes vagyok ott, szóval… hát izé… takarítok, és amikor előadás van, én vagyok a ruhatáros. Szóval ott láthattál… már ha láttál egyáltalán.
- Az nem szégyen, szerintem, ha az ember dolgozik. Akármit is! Én fiatalkoromban lehúztam két és fél évet culágerként egy kőműves mellett. Ez indított el az építészet felé. Nem is mondtam még: építészmérnök vagyok. Vagyis amolyan műszaki rajzoló inkább. Megtervezem a házak külső és belső terét.
- Tudom, mit jelent! Annyira nem vagyok buta!
- Jaj, hát nem is azért mondtam! Ne haragudj! Hm… Finom ez a whisky! Bourbon, szerintem. Jó ideje nem ittam whiskyt. Sőt! Igazából semmit. Se időm, se energiám, se kedvem nem volt hozzá. De most határozottan jólesik! Eddig, úgy tudom, ötféle whisky létezik a világon. Van a Scotch, ugye, mint a Johnny Walker, van az ír, Jameson, Tullamore Dew, van a Kentucky Smash Sour, Jack Daniels, Jim Beam, aztán a kanadai, mely számomra csalódást okozott, így néven nem is nevezném. És a japán, a Yoichi és a Yamazaki. Ez szerintem, bár nem figyeltem, milyen üvegből töltött a csapos, több, mint valószínűleg Jack Daniels-féle bourbon. Ami az egyik legjobb!
- Kösz a kioktatást – mosolygott Bianka félrehajtott fejjel.
- Nincs mit, szívesen! Én is csak azért tudom, mert láttam a múlt héten a Discoveryn egy dokumentumfilmben! – azzal látva a nő furcsa tekintetét, kissé megijedt. – Jaj! Te most bemorciztál? Pedig egyáltalán nincs rá okod! Nem állt szándékomban fölényeskedőnek tűnni, csak bevillant ez a film a whiskyk történelméről. Bocsáss meg, ha mégis úgy tűnt!
- Semmi baj! Ám, ha gondolod, továbbállhatnánk!
- Persze!
- És hová menjünk?
- Úgy emlékszem, hotelről beszéltünk! - mondta Áron. Bianka ránézett és így szólt:
- Valahogy nincs kedvem már! Ne haragudj! Ha elkísérsz a buszmegállóig, pont jó lesz! – Ám látva Áron csalódott, fancsali ábrázatát, kissé megenyhült.
- Menjünk a Vajdahunyad várához a Városligetbe! Bár nem tudom, hogy fogom bírni a sétát ebben a hülye lakkcipőben. Tudod, mindig lapos sarkúakat hordok, legszívesebben tornacipőt. No mindegy, gyerünk!
Áron arca felderült, mint Pannon-táj vihar után.
- Induljunk! – mondta mosolyogva.
Kihörpintették az utolsó kortyokat, azzal Áron felállt.
- Bemegyek, fizetek. Rögtön itt leszek!
8.
Amikor kijött, rémülten észlelte, hogy a nő eltűnt. Kirohant az utcára, nézett jobbra is, balra is, ám Biankát mintha a föld nyelte volna el.
- Hová tűnhetett ilyen hirtelen? Na Áron, most mitévő leszel? Te tökkelütött barom, még a vezetéknevét se tudod! – szidta magát, és rémülten a fejéhez kapott. – Ja, hogy még ittunk egy pohárral Zoltánnal… de hát az csak két perc volt, vagy annyi sem! Vagy mégis? Ó, a rohadt életbe!
Azt se tudta, merre induljon. Csak állt szédelegve az utcán a gesztenyefák alatt, előtte csörömpölve haladt el a villamos. Az egyik ablakban mintha Bianka napszemüveggel takart arcár látta volna…
Szerencsére még látta a villamos számát: a 61-es volt. – Ez a Móricz Zsigmond felé megy innen, még elkaphatom, ha találok egy taxit – gondolta és odarohant a legközelebbi droszthoz. Szerencséjére állt benn egy üres, New York-i stílusúan sárgára festett járgányt. Bepattant és így kiáltott:
- Kérem, kövesse azt a villamost! Számomra létfontosságú, hogy utolérjük!
Akkor vette észre, hogy a levegőnek beszél. A sofőr nem ült az autóban. Áron pánikba esett és szinte maga se tudva, mit is tesz, kipattant a hátsó ülésről beült a kormány mögé és mivel a kulcsot az indítóban találta, már indított is, és a villamos után eredt. Nagyon kellett koncentrálnia, mivel meglehetősen ittas volt.
Úristen! Mi lesz ebből? - villant át agyán a gondolat. De már tovább is lépett, mert tudta, ha most nem éri utol Biankát, a „Csoda” örök emlékké, hamuvá porlad. Beletaposott a gázba és követte a villamost. Szerencsére utolérte a megállónál. Kipattant a taxiból és felugrott az ajtóit éppen zárni készülő villamosra. Kereste a napszemüveges nőt, de nem találta az utasok közt. Akkor eszmélt rá, hogy a villamos két kocsis, ő pedig a másik kocsira szállt fel siettében. Mikor a villamos a Szent Gellért téri megállóhoz ért, lepattant a lépcsőn és egy ugrással az előtte lévő kocsiban termett. Szaladt a napszemüveges nő felé, s csak amikor a közelébe ért, döbbent rá, hogy az nem Bianka volt, bár hasonlított hozzá távolról. Áronban olyan érzelmi vihar dúlt, mint még sosem. Rettenetesen érezte magát, szinte összeomolva fordult vissza, és amikor a villamos a következő megállóba érkezett, úgy támolygott le róla, mintha súlyos beteg volna. A következő, körtér felől érkező villamosra szállt, ami majdnem pont az étterem előtt tette le, ahol olyan kellemesen érezte magát Biankával. Besétált az ajtón, kinézett a kerthelyiségbe, szinte csak úgy ösztönösen, és a nő ott ült a padjuknál.
9.
Áron hatalmas meg könnyebbüléssel a szívében lépett hozzá.
- Úgy megijesztettél! Azt hittem, elmentél!
- Vártalak! Jó sokáig elmaradtál! Aztán láttam, hogy feltart a Zoltán nevű ismerősöd és gondoltam, addig beugrok a mosdóba. Ám amikor kijöttem, láttam, hogy nem vagy sehol. Gondoltam, te is a mosdóba mentél, így visszaültem ide - mondta Bianka.
Áron leült vele szemben és előadta a hihetetlen történetet, hogyan rohant a villamos után, teljes pánikban, ellopva egy taxit. Bianka szeme kikerekedett a csodálkozástól és ezt nem igazán tudta palástolni. „Micsoda ember! Elszánt! Végre egy igazi férfi!” – gondolta. Meghatotta a férfi ragaszkodása. Rendkívüli módon imponált neki, hogy ennyire nem akarja elveszteni őt. Áron pedig le is csapott rá és megkérdezte:
- Tudsz bármilyen elérhetőséget adni, ha netalán tán előfordulna még egy ilyen, el ne veszítselek örökre? – Bianka bólintott egyet. Nemrég csinált magának egy hamis Facebook profilt, ahová csak és kizárólag internet-kávézókból lépett be. Áron felírta és elismerőleg mosolygott. „Lám, milyen ötletes! Tutira kibúvót keres a férje túlságosan is óvó szárnyai alól! ” – gondolta.
Bianka fejében azonban komor gondolatok kavarogtak. Mintha megszólalt volna benne a vészcsengő. Folyton azt a képet látta maga előtt, ahogyan Áron Zoltán hátát veregetve hajt föl egy nagy Unicumot, majd röhögve int a csaposnak, aki leteszi eléjük a másodikat, amit egy gyors koccintás után ledönt a torkán. Mennyire ismerős volt ez a jelenet! A férje épp így viselkedett a kocsmában. Itta a rövideket majd a söröket, egyiket a másik után, és amikor hazajött, egyre agresszívebb lett, és olyankor bizony eljárt a keze, néha még az öklét se kímélte. Ékes bizonyítéka mindennek az a folt, amit Bianka a napszemüveggel takargatott. „Hiányzik ez nekem? Még egy alkoholista pasas? Persze, jóképű és kedves, és lám, mikre nem képes… Á, biztosan csak a sok pia adott neki bátorságot! Milyen jó, hogy csak azt a hamis Facebook profilomat adtam meg neki. Oda úgyis csak akkor lépek be, amikor valakire rá akarok nézni. Például Ferire, aki letiltott, mert… Á, ne is gondolj erre!” – próbálta más irányba terelni a gondolatait. Például arra, hogyan szabadulhatna meg Árontól, főleg ezek után.
10.
Aztán, mivel egyenes embernek tartotta magát, úgy döntött, rákérdez Áronnál. Ismerte jól az összes falmelléki dumát és hazugságot.
- Lehet egy indiszkrét kérdésem?
- Persze!
- Hogy állsz az alkohollal? Most úgy látom, vesztésre! Mindig ennyit fogyasztasz?
- Korántsem! Bár igaz, hogy most kissé elragadtattam magam! Bocsáss meg, ha idióta módon viselkedtem! Vagy ha netalántán megsértettelek esetleg valamivel! Hónapok óta nem fogyasztottam ennyi alkoholt! Szerintem, az izgalom teszi! Teljesen józanul nem lett volna bátorságom se megszólítani, azt hiszem! És az, hogy igent mondtál és eljöttél velem, még izgatottabbá tett! De ma estére leállok, és nem iszok többet egy korttyal sem!
- Ezt megköszönném.
- Mi sem természetesebb – válaszolta Áron és valóban váltott. A következő rendeléskor kért egy jókora adag kávét ásványvízzel. Bianka elismerően vette tudomásul, hogy talán mégsem alkoholista a férfi. Talán valóban csak az izgalom.
Ám a beszélgetés már nem zajlott köztük olyan gördülékenyen, mint az elején. Biankának folyton azon járt az esze, hogy a férje nemsokára hazaér, s addigra neki vissza kell vinnie a színházba a maskaráját. Mert ha meglátja így, biztosra veszi, hogy megcsalta. Majdnem meg is csalta, fűzte tovább a gondolatait, nem sok választotta el tőle. Pedig nem is ismeri ezt a férfit, aki itt ül mellette, és szinte kétségbeesetten próbál valami izgalmas témát feldobni, amire ő csak udvariasan hümmög. „Hiszen ez a pasas hazudik”, mondta magának, „nézd meg a gesztusait. Nemrég olvasta a Mindennapi Pszichológiában, hogy viselkednek az emberek, miközben nem az igazat mondják. Igen! Áron a karjait összefonja a gyomránál, mintegy védőbástyát vonva maga elé, és gyakran megérinti a száját, mintha valami rossz csúszott volna ki rajta. Most jobb irányba néz. Biztos, hogy éppen egy kitalált történeten agyal! Most meg az orrához nyúlkál. Ahá! Teljes testével felém fordul, a szemembe néz és pislog. Pont ezeket olvastam.”
- És mi van a gyerekeiddel? – kérdezte tőle egy hirtelen ötlettől vezérelve.
Áron mintha meghökkent volna, de gyorsan rávágta a választ:
- Nincsenek gyerekeink. Valahogy úgy alakult, hogy a karrier előtérbe szorult. Aztán meg már késő lett hozzá. Zsuzsa is túlkoros lett, én sem vágytam már rá annyira. Meg aztán ott volt Zsuzsa diagnózisa a bipolaritásról és már nem is mertünk vállalni! Nektek van?
- Nekünk sem lett. Béla eléggé olyan hajmeresztő dolgokat művel, nem akarja, hogy a családján keresztül fogják meg és tudják megszorítani.
- Mit? Nem elég neki, hogy téged bántalmaz, még veszélybe is sodor a foglalkozásával?
- Nem akarok erről beszélni most. De lehet, hogy máskor sem. Ne haragudj! Kellemes nap volt! Izgalmas, de szerintem bennünk nincs túl sok közös, nem érzem jelenleg úgy, hogy túl sok közünk lehetne egymáshoz! Indulnom kell. Haza kell érnem, mire megérkezik, különben lesz még egy pár ebből! – mondta Bianka és lecsúsztatta direkt a szemüvegét, hogy Áron láthassa a monokliját.
- Így viszont nem túlságosan értem, miért jöttél el velem, ha nem is akartál igazából semmit! – vágott vissza Áron.
- Az elején, hidd el, éreztem! Ez a nap végére változott. És most megyek, ha haragszol, ha nem – mondta Bianka. Felállt az asztaltól és a kijárat felé indult. Áron utána ment és megkérdezte:
- Találkozunk még?
- Szerintem nem. De lehet, jobb is így. Mindkettőnknek! Viszlát! Minden jót!
Áron se köpni, se nyelni nem tudott. Lehorgasztott fejjel beletörődően bólintott
- Viszlát! - Bianka kilépett az étterem ajtaján és eltűnt az épp leszállni készülő estében.
