Kezdőlap

Áron, Baráth Zoltán, Bianka

Vörös zóna 46-50. rész

2021. augusztus 27.

46.

Áron kicsit hamarabb végzett, már háromkor elkéredzkedett a munkából és elindult a Kovách utcába. Ezúttal tömegközlekedést használt. Kicsit több időbe telt, ám lényegesen olcsóbb volt, mint a taxi. Valami baljós előérzet gyötörte. Nem lesz ez olyan sima ügy, mint ahogy Robi előadta. Így aztán nem is lepődött meg, hogy a fiát egy termetesebb fickó vegzálja a ház előtt, akiről nem volt nehéz kikövetkeztetni, hogy ő Egon lehet, Erzsinek a legutóbbi pasija. Elég hangosan veszekedtek a ház előtt az utcán. Egon nyakán kidagadtak az erek. Robi is be volt feszülve, mint aki ütni készül. Áron épp akkor ért oda, amikor Egon felemelte a kezét. Rámarkolt és lefogta. 

- Temegkijafaszvagy?

 - Az, aki kitépi tőből a kezed-lábad és a hátadba állítja, hogy sündisznónak születtél, ha még egyszer fel mered emelni a fiamra! – sziszegte Áron.

- Ja! Jó’ van, na! Bocs! Szóval az apja! Na, szedd össze a kölköd, aztán húzzatok innen a ’csába! Ez az én házam! Nincs tovább maradása!

Áron átvitte a kézlefogást, Egont a földre kényszerítve.

- Ne legyen olyan nagy szád! Majd akkor megyünk el, ha a fiúnak minden holmija itt lesz nála! Addig te bekussolsz! Még egy szó, és a nyakad köré tekerem a karod! Gyerünk, fiam! Igyekezz! Hozd a cuccod!

   A fiú ugrott, felszaladt a lépcsőn, majd kisvártatva le.

- Mehetünk Apa! Minden megvan!

- Most elengedlek, de aztán semmi balhé, mert széttéplek, mint hülyegyerek a mesekönyvet! Felsétálsz szépen a lakásodba és ott maradsz, míg el nem húzunk! Értve vagyok?

- Értve! Csak tűnjetek már el a faszba!

   Áron lassan engedte el a fickót. Felállt, leporolta a zakóját és a fiához lépett. Robi csak lesett.

- Hű! Bazmeg! Ez nem volt gyenge, apa!

- Krav Maga! A legprofibb önvédelemre! Ha gondolod, majd elviszlek a klubba.

- Még szép! – örvendezett Robi. – De hogyhogy te így vágod ezt a Krav-akármit? 

- Krav Maga. Az izraeli titkosszolgálat, a Moszad fejlesztette ki. Úgy, hogy én is jártam iskolába, ahol pont az ilyen Egon-féléknek voltam a céltáblája. És amikor már harmincadjára lökték ki a kezemből az uzsonnámat meg a könyveimet, elegem lett ebből. Úgy döntöttem, teszek valamit azért, hogy ez ne menjen így tovább. Egy akkori tanárom segített, mert látta, hogy mi folyik, de látta azt is, hogy elég szívós vagyok, nem szóltam semmit, nem jelentgettem fel senkit. Magyarán, tudom tartani a pofámat. Ez akkoriban nem volt annyira megengedett, mint a sima karate. Egy délután csak úgy odaállt mellém, amikor szedtem össze a holmimat.  „Meddig hagyod még, hogy ezt játsszák veled?”  - kérdezte. Aztán, mivel ő maga is odajárt ebbe a klubba, felajánlotta, hogy elvisz, és azután elég gyorsan megváltozott minden. Még két hónapig bohóckodtak így velem, míg egyszer csak meguntam és szétpakoltam őket mindenfelé.

- Aztaaa’!

- És nehogy azt gondold, hogy erőszakkal elérhetsz bármit is! Elsősorban önvédelem! A fenyegetés megszüntetése, ahogy az önvédelmi sportok legtöbbje vagy mindegyike. Csak valamivel hatékonyabb módon. Szigorú önfigyelmet igényel. De még biztosan nem holnap lesz a napja, hogy elviszlek oda, ezt vésd az eszedbe! Majd, ha letetted az érettségit!

- Oké, apu!

- Azt javaslom, előbb menjünk el hozzám, tegyük le a bőröndödet, és utána menjünk a kórházba – javasolta Áron.

- Rendben – válaszolta Robi kissé elkomorodva, mert eszébe jutott az anyja, aki, ki tudja, milyen állapotban lehet.

47.

Ezúttal taxiba ültek, és Áron elhatározta magában, hogy nem fog Zsuzsára várni, hanem tényleg eljött az ideje, hogy vegyen egy autót. Mégiscsak egyszerűbb úgy az élet, főleg most, hogy ennyi minden összejött. Amikor a lakása elé értek, megkérte a taxist, hogy várjon egy kicsit. Felsiettek, de Robinak nem is volt ideje körülnézni leendő lakhelyén, éppen csak letették a bőröndöt, és indultak is a kórházba.

- Robi, ne haragudj, de én nem akarok bemenni édesanyádhoz. Visszatalálsz? – kérdezte Áron, aki határozottan nem bírta a kórházszagot és a beteg emberek látványát.

- Hát, szerintem igen. Nem tudom, mikor jövök. Ugye otthon leszel?

Áronnak ekkor jutott eszébe, hogy Biankával ma estére találkozót beszélt meg a szállodában.

- Az a helyzet, hogy ma este még van egy fontos elintéznivalóm. Kérlek, legkésőbb fél 7-ig próbálj hazaérni, mert akkor el kell mennem.

- Okés. Igyekszem.

Amikor megérkeztek a kórház elé, Robi így szólt, mielőtt kiszállt az autóból:

- Apa, szerintem be kéne jönnöd velem anyához. Azt mondta, mindenképpen beszélni akar veled.

- Hát… akkor azt hiszem, muszáj bemennem veled – válaszolta Áron eléggé kelletlenül. Fizetett és ő is kiszállt. - Éhes vagy? Ettél valamit ma egyáltalán? – jutott hirtelen eszébe. Bent biztos van valami büfé, ahol tudunk venni valamit. Vagy a környéken. Egyáltalán, miféle gönc ez rajtad? Be fognak így engedni a kórházba? Kik ezek a maszkos csávók? Mi az, hogy Slipknot?

- Jaj, apa! Haggyá’ má’ békébe’ nyugodni! Manapság ez a divat! De ezt nem divatból hordom! Szeretem is őket!  Jó kis zúzos metál zene!

- Eszem megáll. A mi időnkben még a Black Sabbath meg az ACVillámDC volt a Rocktemplom csúcsa! Hova tart ez a világ?

- Egyenesen a Pokolra, Fater! Egyenesen a Pokolra!

Erzsit megtalálni nem volt túl nehéz. Épp lent dohányzott pár betegtársával, mondván, neki már úgyis mindegy. Nagyon nem volt jó bőrben. Összement, mintha kimosták volna. Arca bőre szürke volt és sűrűen ráncos. Negyven körüli volt, mikor annak idején összegabalyodtak, most úgy nézett ki, mint egy nyolcvanéves. Ha nem kiabál rájuk, Áron meg sem ismerte volna. Arrébb húzódtak és beszélgetni kezdtek csendesen, ahogy azt egy kórházban vagy könyvtárban szokás. A kórház a betegségek könyvtára. Néhány perc múlva azonban Robi szó nélkül eloldalgott, ki a kórház kertje felé. Nem szerette így látni az anyját. Áron ezt teljesen megértette. Erzsi is. Így legalább szoba kerülhettek a fontos dolgok.

- Hát… én eddig bírtam. Most te jössz! - mondta Erzsi dohánytól rekedtes hangon. – Láthatod! Eléggé rottyon vagyok! Talán egy-két hónapom van hátra. Fél év már biztos nincs. Utána neked kell átvenned a fiút. Kicsit hebehurgya, de jó gyerek! Minden papírt elrendeztem. Csak alá kell írnod, hogy a gyámságod alá veszed, mint vér szerinti apja.

- Azért ez nem olyan egyszerű! Ezt te is beláthatod!  Tudod, hogy én meg is tenném! De ott a Zsuzsa, ki nem állhatja!

- Ez hadd ne legyen már az én gondom! Felnőtt férfi vagy! Oldd meg! Én már nem tudok tovább gondoskodni róla. Olyan nehéz felfogni, hogy meg fogok halni? Ha még él a vérszerinti apja és él, mert te vagy az, nem gondolod tán, hogy a tizennyolc éves koráig tartó időt valami nevelőintézetben hagyom, hogy töltse! Én meg legalább nyugodtan halok meg! Tizennyolc éves kora után azt csinálsz vele, amit akarsz! Akár az utcára is kiteheted, bár, megjegyzem, nem olyannak ismertelek meg.

- Hé, hé, várjunk csak! Nem múlt el még 18? Ha már nagykorú, akkor nincs semmiféle gyámság!

- Hát nem. Július 20-án született. Mivel olyan okos, önálló gyerek volt, beírattam az iskolába, nem akartam még egy évig kínozni az óvodával. Akart ő is már iskolába menni.

- Ja bocs, értem. De akkor is, a Zsuzsa…

- Ennyire a fejedre ült az a Zsuzsa? Minek hagytad? Mert sajnáltad őt is! Hagytad, hogy alaposan kihasználjon! Tudom, hogy a Robival jól fogsz bánni. Jó apja leszel! Szóval aláírod vagy nem? Mert akkor a hátralévő időmet azzal kell töltenem, hogy munkát keressek neki, aztán mehet az egyetem helyett munkásszállóra! Azt meg tudod megint, mennyire egy vakvágány!

- Persze, hogy aláírom. Valahogy majd megoldom. Ne haragudj! Csak kicsit sűrű volt mostanában az életem, de majd valahogy megoldom – mondta Áron. Aztán az órájára nézett.

- Hú, de elszaladt az idő! Ne haragudj, sietnünk kell. Robi! Gyere! Indulnunk kell! Robi! Te, hol ez a gyerek?

- Ha azt a Slipknot pólós srácot keresik, kb. öt perce rontott ki innen a dühtől vöröslő fejjel  - szólt közbe a portás.

- Úristen! Mennyit hallhatott meg a beszélgetésből? Mióta állhatott itt? Rohanok! Remélem, megtalálom!  - kiáltotta Áron Erzsi felé. A nő csak fáradtan bólintott.

48.

   Áron kirohant a kórház épületéből és körülnézett az utcán. Még csak ismerős alakot sem látott. Most merre induljon keresni? Szemben a kórházzal is volt egy park. Átszaladt az első zebránál, és ott keresgélt tovább. Április vége felé volt. Még egyáltalán nem melegedett fel az idő. Féltette a fiát, aki egy szál pólóban volt. Az a minimum, hogy valószínűleg jól megfázik. Azon kívül még biztos éhes is. Neki meg már hétre ott kellene lennie a hotelban, Biankánál. Elszégyellte magát erre az önző gondolatra. Biankát felhívja, hogy mi újság, biztos megérti majd.  Ám ekkor meglátta Robit egy padon ülve. A port rúgta a lábai alatt elkeseredetten. Áron odasietett.

- Robi! Kisfiam! De jó, hogy megvagy! Rosszkor léptél le. Szerintem hallottál valamit a megbeszélésünkből, ám a végét tutira nem, mert akkorra eltűntél. Úgy érezted, eleget hallottál, ugye?

- Épp eleget! Neked sem kellek!

- Ez nem így van! Aláírtam a papírokat! Vannak, lesznek nehézségek, de a fiam vagy! Megoldjuk! Anno eléggé kimaradtam az életedből! Nem csak rajtam múlt! Ott volt Zsuzsa, meg anyád is erre kért! Hagyjalak! Majd, ha akarsz, megkeresel! Kerestél is, de általában olyankor, amikor pénz kellett vagy ilyesmi. Mire gondolhattam volna? Úgy éreztem, neked sincs igazán szükséged rám. Jaj! Még nem is ettünk! – jutott eszébe. – Hazaérünk, rendelünk egy pizzát, okés? Akkor mehetünk?

- Jól van, Apa! Menjünk.

Mire hazaértek, a pizzafutár is ott volt. Felmentek a lakásba, és Robi azonnal birtokba vette apja dolgozószobáját. Elkérte és megkapta a számítógéphez való azonosító- és jelszavakat. Áron közben telefonált Biankának, hogy kicsit késni fog. Muszáj volt némi időt a fiával eltöltenie. Megette Robival a pizzát, ám a nagyját a fiú fejlődésben lévő szervezetére bízta. Robi annak rendje s módja szerint végzett is a maradékkal. Áron megvetette neki az ágyat és a fiú húsz perccel este nyolc óra előtt már úgy aludt, mint a bunda. Áron írt neki egy üzenetet, hogy még el kellett szaladnia valahová, ha közben esetleg felébred, ne ijedjen meg, aztán csendben kióvakodott a lakásból.

   A hotelszobában csend volt és sötét. Csak Bianka egyenletes szuszogása hallatszott. Úgy látszik, őt is megviselték a nap történései, hogy ilyen korán elaludt. Áron sietve levetkőzött és becsusszant a nő mellé. Már nem akarta felébreszteni. Ő is fáradt volt. Odakucorodott mellé, hátulról átölelte. Kis kifli – nagy kifli. Békésen elaludt ő is. Hajnalban azért szeretkeztek egy jót, mielőtt Áron hazaindult volna.

- Te csak aludj nyugodtan. Pihend ki magad, mielőtt elutazol! – simogatta meg Bianka haját, és mélyen beszívta a nő álmossággal keveredett finom illatát.

- Majd pihenek én eleget édesanyáéknál – felelte halkan, és rámosolygott, még félig behunyt szemmel. – Tudod… Hiányozni fogsz.

- Te is nekem. Nagyon. Én… szeretlek, Bianka.

- Olyan drága vagy. Áron, Áron… - s halkan szipogni kezdett. – Menj csak. Én is mindjárt felkelek.

Áron egy gyengéd csókot nyomott a homlokára, mire Bianka szorosan magához vonta.

- Jaj, de nehéz elengedni téged! 

És a férfi még maradt egy kicsit…

49.

   Valamikor, éjfél körül, halkan nyílt a dolgozószoba ajtaja, ahogy a kéz a kilincsen is csak lassan mozdult. A fiú a másik oldalára fordult, a fal felé. Szerencsére nem ébredt fel. A testesebb árny, amely egyértelműen nem Ároné volt, lassan csukta vissza az ajtót.

- Szóval, így állunk!  - suttogta maga elé. Aztán elhagyta a lakást is.

* * *

Bianka a szerelemtől ittasan tápászkodott fel az ágyban. Egy darabig merengve üldögélt, csatakos teste még mindig zsibongott az átélt beteljesüléstől. Még utoljára beszippantotta Áronnak és a szeretkezésüknek az ágyneműben maradt illatát, aztán bement a parányi fürdőszobába. Hosszasan zuhanyozott, élvezte a rázúduló meleg vízsugarak simogatását, és szinte fájt, amikor kilépett a fülkéből a hűvös előtérbe. Megtörülközött és szemügyre vette magát a tükörben. „Hát igen, nem vagyok már fiatal, de valljuk be, egészen jól nézek ki”, gondolta, és körbefordult. Behúzta a hasát, és kezével végigsimított rajta. „Nem is olyan rossz… a fenekem is egész formás… a melleim feszesek, igaz, a combjaim talán kicsit vastagok… de Áronnak így is tetszem… Azt hiszem legalábbis… Vajon tényleg? És ha igen, mit várhatok tőle? Lehet ebből valami? Egy társ? Egy boldog kapcsolat? És ha igen, meddig? Hiszen ott a felesége! És a fia! Aki már ott lakik nála. És én? Én hol lakom?...”

Ilyesféle gondolatok kavarogtak az agyában, miközben öltözködött. „El kell adnom a lakást minél előbb, és kivennem egy albérletet, amíg nem rendeződnek a dolgaim. Szerencsére van hová mennem, és az albérletet is tudom fizetni a végkielégítésből. Tök rendes volt ez a Keveházy. Lehet, hogy el kellett volna mennem a meghallgatásra? Milyen izgalmas lenne a színpadon!... Á, nem vagyok én olyan tehetséges. De mi van, ha Áron csak kamuzik azzal az állással? Hiszen azt sem mondta, miről van szó pontosan! Végzettségem sincs hozzá! Azt sem kérdezte meg! Higgyek neki? Hihetek neki? Kell nekik ott az Építészmérnöki Hivatalban egy Jászberényi Tanítóképző Főiskolát végzett senki? Jaj, hogy mertem ilyet mondani a direktor úrnak, aki olyan kedves és segítőkész volt… Megint elszúrtam? Jaj, az nem lehet! Áron… Áron… Mégiscsak bízom benne.”

Másfél órával később a lakása ajtaja előtt állt, mert elhatározta, hogy csinál néhány fényképet a hirdetéshez. Amikor belépett, megint elfogta az a félelem, ami legutóbb. Mintha valaki ott kísértene, figyelné minden léptét, minden mozdulatát. És az a szag! Hiába szellőztetett órákon keresztül, az a szag – úgy érezte, a halál lehelete – ott lebegett minden helyiségben. Összerázkódott, és igyekezett a feladatra koncentrálni. Gyorsan elkattintott pár fotót – nem is érdekelte, hogy mennyire kedvezőek a beállítások –, és igyekezett minél előbb elhagyni a nyomasztó emlékekkel teli lakást.

A vonaton szerencsére volt wifi, így feladta a lakáshirdetést több helyre is, és megnézegette a szóba jöhető albérleteket. Önkéntelenül is az Áron lakásához közelieket kereste. Talált néhány ígéretes ajánlatot, azokat elmentette. Majd felhívta a szüleit, hogy minden rendben, és hogy ekkor és ekkor érkezik. Miután ezekkel végzett, hátradőlt az ülésen, és a gondolataiba merült.

50.

Áronnak épp csak annyi ideje maradt a munka előtt, hogy hazaszaladjon megnézni Robit. Már fél nyolc felé járt az idő, de halkan nyitott be, hátha még alszik. Robi azonban nem aludt, ölében Áron laptopjával üdvözült mosollyal meredt a képernyőre, ujjai sebesen jártak a billentyűzeten.

- Hát te? Mit csinálsz?

- Játszom.

- Mit? A gépemen?

- Aha… Van Helsing… ááá! Na most…! Neee…

- Mi van? – Áron közelebb lépett, hogy láthassa a monitort.

- Jaj, apa, hagyjál!

- Mi az, hogy hagyjalak? Oké, hogy reggel még nem tanulsz, de muszáj ilyen hülyeségekkel foglalkoznod?

- Ez egyáltalán nem hülyeség! Stratégiai játék! Fejleszti a koncentrációt! …Wow! Ezt kimaxoltam! Pedig tök random volt! – Robi a levegőbe csapott az öklével.

- Nem inkább az érettségire kellene készülnöd? – kérdezte Áron rosszallóan.

- Apa, hétfőn az írásbelik kezdődnek. Most mondd meg őszintén, de tutira, te tanultál rá?

Áron elgondolkodott. Ami azt illeti, nem is emlékezett. Valami azért rémlett: az írásbelikre tényleg nem készült, inkább a szóbeliktől tartott. Azokra azért tanult valamennyit, legalábbis úgy gondolta. Azért a biztonság kedvéért, és hogy mutassa apai tekintélyét, így válaszolt:

- Hát igen, azért átnéztem az anyagot, méghozzá alaposan! Szóval ajánlom, te is inkább azzal foglalkozz!

- De most mi a ráknak? Honnan tudjam, mit adnak föl magyarból, melyik kibaszott írót vagy költőt? Melyik csórókoporsó cuccukat? Most mind az összes tirpákot magoljam be?

- Robikám, tudod, hogy nem erről van szó. De legalább a tankönyveidet lapozgatnád, ahelyett, hogy itt kockulnál – méltatlankodott Áron, használva a frissen tanult kifejezést, amelyet egy szintén kamasz fiú apja kollégájától lesett el.

- Game is over – egyezett bele Robi, még pár szót vagy mondatot (ki tudja) szélsebesen beírt, aztán lehajtotta a monitort.

- Te apa, hol voltál éjjel?

- Hát, tulajdonképpen… Nem üzleti ügyben… Nem is tudom, mondhatom-e.

Robi várakozva nézett rá.

- Khm – köhintett Áron. – A barátnőmmel.

- Okés. De… – és Robi összehúzott szemmel, kutató tekintettel meredt rá. – Akkor miért jöttél haza az éjszaka közepén, aztán mentél el újra?

Áron csodálkozva meredt rá.

- Mi? Hogy én? Hát ezt meg honnan veszed?

Robi komolyan válaszolt.

- Hát egyszer csak arra ébredek, hogy lassan nyílik az ajtó, valaki benéz, ott áll egy darabig, motyog valamit, aztán halkan kimegy. Persze úgy csináltam, mintha aludnék.

- Biztosan csak álmodtad, nem?

- Tutira nem! Te voltál?

- Nem. Tényleg nem. Hidd el! De akkor ki lehetett az?