21.
- Hol van már? Az ügyfelek itt toporognak magára várva!
- Az hogy lehet? Kilencre lett megbeszélve, és még csak… TE JÓ ISTEN! FÉL TÍÍÍÍZ?
- Igen! Ezért hívtam!
- Úton vagyok, uram! Csak éppen elment előttem egy busz. Kb. öt perc és ott vagyok. Bocsánat a késésért. Sietek, ahogy tudok. Innentől a BKK-n múlik minden! Megjegyzem, autóval se biztos, hogy hamarabb beértem volna. Tudja, hídfelújítás, elterelések, dugók!
- Hagyja a rizsát, csak érjen ide minél hamarabb! - hallatszott a poroszlói stílusú hang, majd megszakadt a vonal. Áron egészen magába süllyedt. Ez határozottan az ő formája.
„Mondhatom, jól indul ez a nap is!” – zsörtölődött magában. „És mi lehet Biankával? Az ő napja milyen lehet? Vajon látom még?”
Ám ezt most félre kellett tennie, hiszen megérkezett a munkahelyére. Sietős léptekkel vágott át az épület auláján, megnyomta a lift gombját, és szorongva pillantott karórájának kijelzőjére. 09:43. Alaposan elkésett. A jócskán megvárakoztatott ügyfelek egy középkorú férfi és a felesége voltak. Ő sűrűn szabadkozott a forgalomra hivatkozva, ám azok csak legyintettek és kedvesen mosolyogtak. Elvonult velük a kis tárgyalóba, hogy bemutathassa nekik a legújabb tervezetet a felújítandó házukról, melyet anno még szintén ő tervezett. Így jól ismerték egymást, és a beszélgetés, valamint a bemutató is rendben lefolyt. Rábólintottak szinte minden tervezett felújítási szakaszra, csak itt-ott kérdeztek közbe. Áron mindent részletesen elmagyarázott, közben frissítőt is hozatott fel nekik, kávét, ásványvizet, amivel végképp levette őket a lábukról. Több mint elégedetten távoztak. Aztán bement a saját kis irodájába és enyhén izzadva várta a Főnök általi „selyemzsinórt”, azaz, hogy behívatja magához és jól lecseszi. Ám ez valamilyen csoda révén elmaradt. Tovább dolgozott a tervezeten, majd munkaideje végeztével is inkább bent maradt, mivel tudta jól, ha így elkésett, azt muszáj ledolgoznia. Egyébiránt is inkább szívesebben volt itt, mint otthon, ahol játszania kellett a Zsuzsa által ráosztott szerepet a negédes színjátékban, amit a nő akkor még komolyan is gondolt. Észre sem vette, hogy eltelt az idő. Már csak arra figyelt fel, hogy kigyulladnak a lámpák az épületben és a takarítócég egyik embere kopogtat az ajtaján. Az órájára nézett riadtan: 20:50 perc. A telefonja le volt némítva, így bár hiába zörgött rezgőre állítva, nem hallotta meg. Félve nézett a kijelzőre. 23 nem fogadott hívás és vagy 30 sms, persze Zsuzsától Ez nagyon nem jó! Sötét vihar előszelét érezte. És pont most!
Amikor Zsuzsa átesett a bipoláris zavarnak a negatív oldalára, az még a negédes színjátéknál is sokkal rosszabb volt. Először a súlyos, hideg csend, melyet a tomboló dühvel kitörő tornádószerű támadás követett. Szavakban éppúgy, mint aztán tettekben is. Gyalázatos szavakkal illette Áront. Nyelve hegyén vitriolosan csillogott a méreg, ahogy lekicsinyítette fokozatosan egy „puha pöcsű anyámasszony katonája” szintre. Aztán repülni kezdtek különböző tárgyak, pedig a nő nem ért hozzá egyikhez sem. A szoba közepén állt és üvöltött, ahogy a torkán kifért. Ezután jött az összeomlás, mint amikor egy törpecsillag roskad magába, ezt követte az öngyilkosságról való teátrális elmélkedés. Most jó eséllyel ez várt rá, ha hazaér. Zsuzsa nem fogja szó nélkül hagyni ezt a hosszú napot. Hazafelé vett egy nagy csokor virágot, de tudta, ezzel csak saját lelkiismeretét próbálja csitítani. A nőnél semmit nem fog vele elérni, ha valóban dühöng. Csupán a végtelen türelem, az állandóan ismételgetett nyugtató szavak szoktak hatni egy idő után. Az az időtartam pedig átívelhetett az egész éjszakán. Félve csörgette meg felesége telefonját, de tudnia kellett, mi várja. Meglepetésére a nő hangja teljesen nyugodt volt, illetve inkább csak egy kissé zaklatott:
- Hol vagy már, drágám? Nagyon hiányoztál! Felhívtam a Pistát, ő mondta, hogy túlórázol. Ugye sietsz haza?
Áron megkönnyebbülve felsóhajtott. Ezek szerint a főnöke, Pista igazolta, hogy csakugyan a munkahelyén volt.
- Persze, Zsuzsikám édesem, mindjárt otthon vagyok!
22.
Bianka reggel hat óra előtt pár perccel – egyedüli utasként – szállt le a vonatról az újszászi állomáson. Ezúttal kényelmes farmert viselt, barna kötött pulóvert, vászondzsekit és lapos sarkú bőrcipőt. Sokkal jobban érezte magát így, mint abban a maskarában tegnap. A napszemüveg sem volt már rajta, és egyáltalán nem érdekelte, hogy a zöldessárga monokli még mindig ott éktelenkedik a szeme alatt. Bőröndjét letámasztotta egy pad mellé, és a mobiljából kikereste apja számát. „Milyen régen hívtam fel utoljára! Talán egy hónapja is van már…” – gondolta magában, és várta, hogy apja felvegye a telefont.
- Kislányom! Nahát! Csak nincs valami baj? – hallotta meg a jól ismert, rekedtes hangot.
- Szia, Apu, nem, nincs nagy baj, de az a helyzet, hogy itt vagyok az állomáson, értem tudnál jönni?
- Hol vagy? Micsoda? Melyik állomáson?
- Hát Újszászon. De ha nem tudsz rögtön jönni, elindulok gyalog, nem nehéz a cuccom.
- De, de, azonnal indulok – mondta az apja, aztán szavait már a feleségének címezve folytatta – …Bianka az… Nem tudom… Hazajön… Tényleg nem tudom! Megyek érte, most.
- Nehogy megijeszd Anyut! Majd otthon mindent elmesélek! – csillapította Bianka, azzal megindult a kijárat felé. – Várlak, Apu, és köszi!
Nem telt belé negyedóra, és a parkolóba begördült a Suzuki terepjáró. Mackós külsejű, munkásruhás, bajuszos-szakállas, a hatvanas éveiben járó férfi szállt ki belőle. Bianka meghatottan ölelte át, két nagy puszit nyomott az arcára, és egyáltalán nem zavarta, hogy apján – igaz, enyhén – érezni lehetett a disznóól szagát – az otthon szagához tartozott ez is. Ebben nőtt fel, és ezért természetesnek tartotta. Apja is hosszasan szorongatta rég nem látott lányát, aztán eltolta magától, és alaposan végigmérte. Szemei hosszasan elidőztek az arcán.
- A Béla megint bántott? Ugye ezért jöttél haza? Jaj, kislányom, tudod, anyád is hányszor megmondta, hogy…
- Apu, kérlek, most hagyd ezt. Igen, igazatok volt, már százszor beláttam, de majd később mindent elmondok! – vágott közbe Bianka. – Jól vagytok? Anyu is jól van?
- Persze, jól vagyunk. Csak olyan szárazság van, a múlt héten elveteményeztünk, azóta egy csöpp eső nem esett. Kéne locsolni, de ki győzi azt a rengeteg vizet? Gondoltunk rá, hogy fúratunk egy kutat, de az sem egyszerű. A Varga Jani ugyan mondta, hogy úgy száz-százhúszezerből megoldaná, hát még alszunk rá egyet-kettőt. Na és Pesten mi a helyzet? Mi van a színházzal? Minden rendben?
- Öööö… igen… kértem pár nap szabadságot – felelte Bianka, és ekkor döbbent rá, hogy senkinek nem jelentette be, hogy ma nem megy be dolgozni. Még egy megoldandó probléma! No majd úgy kilenc óra körül odatelefonál, előbb úgyse érdemes. Nem olyan korán kelő népek azok!
Közben apja felkapta a bőröndjét, betette a hátsó ülésre, azzal fiatalos mozdulattal bepattant a vezetőülésbe, és már indított is. A terepjáró motorja felhörgött, és egy szempillantás alatt maguk mögött hagyták a néptelen állomást.
23.
Amikor úgy körülbelül 20-25 perccel később apja megállt a jászbereki ház kapuja előtt, majd kiszállt, hogy kinyissa a belső kertre nyíló, kétszárnyú, zöldre festett vaskaput, hogy behajtson a rövidre nyírt, gondosan karban tartott gyep közepén álló palatetős, négyoszlopos, oldalairól nyitott, lebetonozott aljzatú placcra, mely a kocsi-szín nevet viselte, Bianka remegő lábakkal (valamint gyomorral) szállt ki az autóból. Akkor tudatosult benne igazán, hogy tényleg megcsinálta. Otthagyta azt a görényt – ezúttal remélhetőleg tényleg végleg! –, és egyszerűen annyira rátört a stressz, hogy nem bírta tovább elszenvedni. Gyomra feltolult és kiadta tartalmát. Annyi ideje volt csak, hogy oldalra kihajoljon és ne a betonaljzatra, hanem a rózsabokor tövébe hányjon. Apja nem szólt semmit. Némán megvárta, míg Bianka kiadja magából az előző este Áronnal közösen elfogyasztott vacsorája és az elfogyasztott italok maradékát. Szótlanul nyújtotta saját zsebkendőjét. Bianka megköszönte, majd miután megtörölte arcát a zsebkendővel, a műanyag, zöld kuka felé vette az irányt magabiztosnak tűnő léptekkel. Reszkető térdei azonban elárulták.
- Semmi baj, kincsem! Anyád tyúkhúslevese majd helyrehozza a gyomrodat!
Ennyi elég is volt katalizátornak, hogy ismét megálljon hányni egyet. De a már üres gyomra csak savót lökött ki magából, mely fájdalmasan kaparta a torkát. Viszont ezzel együtt az összes stressz távozott a szervezetéből, s immáron valóban magabiztosan állt meg a lábain.
- Édesanya?
- Ahogy mondtam, főz. Az alsó konyhában van. Már nagyon vár.
Bianka sietett hátra, de nem is kellett a konyháig elmennie, anyja már szaladt felé.
- Édesanya! – Bianka a nyakába borult és – bár nem akarta – azonnal sírva fakadt, és többet egy szót sem tudott szólni. Anyja is csak karolta szótlanul, percekig.
- Jaj, te lány… Na eressz már, meg kell nézzem a húst, nehogy odakapjon – szólalt meg kicsit rekedtes hangon, és amikor elengedte Biankát, látszott a szemén, hogy ő is könnyezik.
- Édesanya, felmegyek, kipakolok, lezuhanyozok, aztán ennék valamit! Majd reggeli közben beszélgetünk, jó?
- Persze, persze, menjél csak! Kérsz kakaót? Kiskorodban nagyon szeretted, mindig azt kértél reggelire.
- Igen, az nagyon jó lesz! És kolbászos vajas kenyeret is! – Bianka már mosolygott, és egész valóját betöltötte a szülei iránt érzett szeretet és a megkönnyebbülés: végre itthon van, biztos távolban attól a rohadéktól.
24.
Miután „átvedlett” (így, vidékies szóval élve) és elrendezte a holmiját is, sietett vissza az alsó konyhába, ahol már ott várta a forrón gőzölgő kakaó és egy nagy tányéron a kenyér, kolbász, szalonna, vöröshagyma, paprika, paradicsom.
- Nyúzott vagy, lányom! Eszel te rendesen ott, Pesten?
- Ilyen reggelire nincs ott idő, Édesanya! Az ember a nagy rohanásban csak bekap valamit. Inkább este eszünk többet.
- Pedig pont este nem lenne szabad! És mi a helyzet a… Tudod!
- Otthagytam! Ezúttal végleg! Elértem, hogy szabályosan ő tegye ki a szűrömet.
- Akkor nem fog ide koslatni utánad, mint a múltkor, ugye? Ide nekem a portára még egyszer be nem teszi a lábát, az egyszer biztos, mert fejbe vágom ezzel a sodrófával! Az hót’ziher!
- Nem kell ettől félnie, Édesanya! Béla a múlté!
Ekkor toppant be a konyhába Bianka nagyanyja, amolyan igazi falusi, kendős, otthonkás néni, aki a szomszédban lakott.
- Na, épp ideje vó’t má’! És mi a helyzet a szénházba’?
- Színház az, Mamuska! Mára szabit vettem ki. De jó, hogy átjött maga is! Hogy tetszik lenni? És a Papa?
- Hát megvagyunk, kislyányom, csak úgy öregessen. Fáj a térgyem, monta is a Papa, hogy meg kéne mutassam a Szabó doktornak, de hát tudod, hogy van ez, röstellek én mindenér’ beutallót kérni. A Papa meg a derekát fájlajja, el kéne mennünk Szoboszlóra, aszongyák, az jót tenne…
Így folyt tovább a beszélgetés, miközben Bianka megreggelizett, aztán beállt segíteni mosogatni, főzni, az anyja hiába mondta neki, pihenjen inkább.
- Nekem ez már pihenés, Édesanya!
Apja időnként előkerült hátulról, a jószágok felől. Ivott egy kis kupica pálinkát, ittak vele ők is. Örültek egymásnak. Az ebéd pontban délben az asztalon gőzölgött. Jóllaktak. Mamuska hazabattyogott, ők meg ledőltek szunyókálni egy kicsit. Biankát az emeleti vendégszobában szállásolták el, hiába ragaszkodott a régi gyerekszobájukhoz. Az már tele volt pakolva mindenfélével; afféle lomtárnak használták.
25.
Bianka telefoncsörgésre ébredt. Nem az ő mobilja volt, hanem a lenti, vezetékes készülék. Halk duruzsolás hallatszott. Aztán nyikorgó léptek fel a lépcsőn. Kopogtatás a szobájának az ajtaján.
- Nyitva! Jöjjön csak, Édesapa! – ezer közül megismerte volna apja lépteit.
Valóban az apja nyitott be az ajtón. Arca sápadt volt és vékony izzadtságrétegben úszott. Bianka riadtan ült fel.
- Mi a baj, Apuka?
- Még jó, hogy én vettem fel, és nem édesanyád! Ezt jól megcsináltad, te lyány! A Pest megyei rendőrségtől kerestek. A Béla… - és megköszörülte a torkát, krákogott. – A Béla meghótt! Úgy talált rá a lakásotokban a bejárónő dél körül. Az mondták, maradj itt, küldenek érted kocsit. Téged gyanúsítanak!
Biankában megfagyott a vér. Micsoda? Hát ez meg hogy…?
- Mondtak valamit, hogyan halt meg? És hogy miért engem gyanúsítanak? Ezt nem tudom elhinni!
- Nem mondtak semmi egyebet, csak ennyit. Én nem tudom, mi van. Nemsokára itt lesznek – egy darabig még állt az ajtóban, mintha valamit akarna, aztán megcsóválta a fejét, és roskatag léptekkel elindult lefelé a lépcsőn.
Bianka pedig csak ült mereven, gondolattalanul. Képtelen volt megmozdulni. Az agyát mintha vastag fekete posztóval burkolták volna be, nem hatolt át rajta se kép, se hang. Hosszú percekig tartott ez az állapot, amíg végre összeszedte magát, feltápászkodott, és a nemrég – csupán pár órával ezelőtt – a szekrénybe pakolt holmiját elkezdte a bőröndbe visszarakosgatni. „Eddig tartott hát a vidéki vakáció! – gondolta keserűen – És vajon mi következik most?”
Nem ment le a szüleihez, úgy érezte, nem bírná ki a faggatózást. Fel-alá járkált a szobában, néha kipillantott az utcára, jön-e már a rendőrségi autó. Azt képzelte, hogy valami nagy fekete furgonnal, megbilincselve szállítják a börtönbe – hová máshová?
- Kislányom, gyere le, igyál egy kávét legalább! – hallotta édesanyja hangját.
- Egy perc, Édesanya! – kiabált vissza, becipzározta a bőröndjét és levonszolta magukat a lépcsőn.
Alig itta meg a kávéját, amikor egy fehér Skoda Octavia állt meg a ház előtt, és rövidesen csöngettek. Apja ment ajtót nyitni.
- Kovács Bélánét keressük – mondta a kövér, civil ruhás rendőr hivatalos hangnemben. – Itt tartózkodik?
- Igen, fáradjon be. Rögtön jön. Már elkészült. Megkérdezhetem, hogy…
- Sajnálom, de egyelőre nem adhatok semmiféle felvilágosítást.
Bianka sápadtan búcsúzott a szüleitől.
- Majd hívlak benneteket, ha már tudok valamit, hogy mi ez az egész. Ne haragudjatok. Én nem csináltam semmit… Szeretlek benneteket! – és ekkor már sírt.
A kövér rendőr türelmetlenül topogott.
- Tessék igyekezni, kérem. Haladéktalanul el kell végeznünk a halottszemlét, amely eljárásban az elhunyt első számú hozzátartozója, amely tudtommal ön, Kovács Béláné, ügyfélként vesz részt. Egyelőre! – és vészjósló tekintettel mérte végig a családot, közben a slusszkulcsot pörgette bal kezében.
