16.
…amire Áront egy kollégista ismerőse hívta meg, azon a házibulin találkoztak össze Zsuzsával. Utolsó évesek voltak, röviddel a záróvizsgák, illetve az érettségi előtt. Még egy utolsó buli a nagy hajrá előtt! Szinte senkit sem ismert. Ha most félszegnek tűnik is, akkoriban maga volt a Megtestesült Félszegség. Szinte az utolsó pillanatig halogatta azt is, hogy elmenjen arra a bulira. Üdvözölt pár ismerőst, majd egy sörrel a kezében megállt az egyik sarokban, épp a kis főzőfülke mellett félrehúzódva, mint a Láthatatlan Ember. De a jelek szerint nem tudott eléggé láthatatlanná válni, bármennyire szeretett volna is, mert a konyhában egy príma idomokkal megáldott, hosszú, göndör, barna hajú lány készített szendvicseket és egyenesen ránézett igéző, smaragdzöld szemeivel. Arcra is igen helyes volt. De nem ám, hogy csak ránézett. Egyenesen őt nézte, és Áron legnagyobb megdöbbenésére meg is szólította:
- Te! Ha már ott állsz! Nem tudnál segíteni?
- De! Persze! Mit csináljak?
- Ez a beszéd! Nem a makogás! Ezt már szeretem! Adogasd, légy szíves, a kenyeret meg a hozzávalókat, hogy ne kelljen minden után ide-oda rohangásszak! – utasította a lány. Áronnak akkor tetszett a határozottsága. Bemutatkoztak egymásnak. A lánynak Újváry Zsuzsanna volt a neve. Egy óra múlva már csókolóztak abban a bizonyos sötét sarokban, ahol Áron előzőleg rejtőzködni próbált, és a buli után egymásba kapaszkodva, rózsás hangulatban távoztak. Az éjszakát pedig – szinte magától értetődő módon – együtt töltötték Áron bérelt lakásában. Úgy fél év múlva össze is költöztek, aztán rá egy évre megvolt az esküvő is. Áron nehéz évei ezután kezdődtek, miután a hétköznapokban Zsuzsa egyre inkább kimutatta a „foga fehérét”, azaz megnyilvánultak bipoláris tünetei. Az egykor tüneményes, vidám lányon egyre inkább elhatalmasodott a depresszió. Egyre kevesebbet beszélt, éjszaka álmatlanul forgolódott, étvágya megszűnt, s rohamos fogyásnak indult. Aztán rákapott az italra, ezzel együtt jöttek a falási kényszerei, s ezek mellett szexuális vágyai nem csillapodtak, sőt! Időnként a leglehetetlenebb, legváratlanabb helyzetekben tört rá a csillapíthatatlan üzekedési vágy. Áron ezt egy darabig még izgalmasnak is találta, de amikor Zsuzsa idegeneknek is mutogatni kezdte a bájait és nyíltan felajánlotta magát, akkor már nagyon idegesítette. A depressziós rohamokat felpörgött időszakok követték, a munkahelyére gyakran elfelejtett bemenni – „na és akkor mi van?” – háborodott fel, ha Áron emlékeztette a kötelességeire. A pénzt két kézzel szórta, néha több táskányi ruhával tért haza hosszadalmas bevásárlókörútjairól. Gyakran az is megtörtént, hogy Áron a munkából hazatérve részegen dajdajozó társaságot talált a saját lakásukban, akik mindent megzabáltak, amit csak találtak. Sajnos hosszú évek is beleteltek, mire Zsuzsa is elfogadta, hogy gyógykezelésre van szüksége. Eddigre viszont Áron idegei is cafatokra szakadtak. A leghőbb vágya lett menekülni ebből a pokolból…
17.
Bianka reszkető kézzel kotorászott táskájában a kulcsai után. Végre előhalászta, beledugta a zárba, de nem tudta elfordítani. Az ajtó nyitva volt. Torkában dobogó szívvel, a fáradtsággal és némi hányingerrel küszködve lépett az előszobába. A nappali nyitott ajtaján át az orrát rögtön megcsapta a cigarettafüst savanyú izzadságszaggal vegyes bűze. „Most már mindegy, lesz, ami lesz.” – gondolta zaklatottan. – „De ha nekem támad, nem hagyom magam! Úgyis ez az utolsó estém vele, hagyok neki némi emléket én is!” – azzal elszántan lépett a fotelban egy szál trikóban és alsógatyában terpeszkedő Béla elé. Azonban a férfi fel sem nézett rá, az asztalon álló sörösüveg felé nyúlt, jót húzott belőle, böfögött egy kiadósat, szederjes arcán nem látszott semmi érzelem. Bianka csak állt egy darabig, majd – mivel a férje továbbra sem látszott tudomást venni róla – a hálószoba felé indult. Ekkor harsant fel Béla hangja.
- Állj, kurva! Hol voltál? Hová mész?
- Semmi közöd hozzá! Elég annyi, hogy összepakolok, és reggel elmegyek. Elegem volt belőled. Elhagylak. Csinálj, amit akarsz!
Ekkor váratlan dolog történt. Béla arca sírásra torzult.
- Ne, ne, kérlek, ne csináld ezt velem! – nyögte, és keservesen feltápászkodott a fotelből. – Tudod, hogy nekem te vagy az egyetlen! Annyira megbántam, hogy tegnap megvertelek… többé soha nem teszem! – néhány tétova lépést tett Bianka felé, aki csodálkozva meredt rá. – Szeretlek! Ne hagyj el!
Karját ölelésre tárta, hóna alól ragacsos szőrcsomók türemkedtek elő, kopaszodó fején izzadságcseppek csordultak végig, püffedt arca megbánást tükrözött, szeme vágyakozón dülledt. Bianka viszolyogva hátrált.
- Jól van, jól van… holnap megbeszéljük, jó? Most feküdjünk le! Kérlek!
Némán tűrte, hogy Béla hátulról átkarolja és úgy aludjon el, a nyakába szuszogva sörtől bűzlő leheletét. Várt még egy kicsit, amíg felharsogott a jól ismert részeg horkolás, mely a férfi részéről a biztosan mély, ájult alvás jele volt, amikor ennyire leitta magát. Tudta, ez az egyetlen esélye, hogy tényleg lelépjen. Nagyon lassan arrébb tette a férje karját és kibújt az ágyból. Sietve összekapkodott néhány dolgot, amire úgy gondolta, szüksége lehet. Olyan halkan mozgott, amilyen halkan csak tudott. A cipőjét a kezébe fogta, hogy majd kint, az ajtó előtt húzza fel. Keze már a kilincsen volt, mikor meghallotta a férfi dühtől eltorzult sziszegő hangját maga mögött:
- Te meg mégis mit képzelsz, ribanc? Hova mész? De komolyan! Oscart érdemelnék az előadásom után, nem? Így eljátszani a segg részeg, mindent bánó alkeszt, nem? Na, gyere csak vissza!
Bianka gyorsan fordult meg, amire Béla nem számított, ahogy az üres sörösüvegre sem, mely felesége kezében lendülve lesújtott rá. Bianka viszont mindenre felkészült, ezért is vette magához az üveget az ajtó felé indulva a konyhapultról. Az üveget, amely most hangos reccsenéssel tört szét a férfi homlokán. Béla csak nézett. Nem értette, hogy lehet az, hogy ez a szánalmas kis idegroncs kurva felesége meg meri majd támadni őt. Mire ezt eldönthette volna, elsötétedett előtte a világ, és egy árva szó nélkül összerogyott az előszobai fal mellett.
18.
Bianka lihegve állt az ajtónál. „Úristen, mi lesz most? Talán csak nem halt meg ez az átkozott? Mert ha igen, ez bizony emberölés, és akkor mehetek a börtönbe!” Majdnem elájult a gondolatra. Aztán összeszedte magát, letérdelt a magatehetetlen test mellé, és figyelte, vajon lélegzik-e. Szerencsére – bár alig észrevehető módon – Béla mellkasa emelkedett és süllyedt. Él tehát! Hála az égnek! „Itthagyom – döntötte el –, ha magához tér, biztosan nem fog emlékezni semmire, és azt fogja hinni, hogy elesett és úgy verte be a fejét. …Ó, a cserepeket össze kell söpörnöm előbb!” – azzal kapta a partvist és a szemétlapátot, és villámgyors mozdulatokkal tüntette el a nyomokat. Közben oda-odasandított a földön fekvő Bélára, hogy mikor tér magához, de egyelőre ez nem történt meg. „Talán van még egy kis időm – gondolta –, összepakolok a kisbőröndbe, és hazamegyek édesanyáékhoz. Mintha hajnalban lenne egy vonat a Keletiből, 4.10-kor, úgy emlékszem, és talán át sem kell szállni, elvisz Újszászig, onnan csak eljutok valahogy Jászberekig… majd ha megérkeztem, felhívom édesapát, 6 körül már mindig fenn van, etetni kell az állatokat. Igen, így jó lesz biztosan.”
Mivel Béla továbbra sem mozdult, Bianka besietett a hálószobába, kihúzta a kisbőröndöt a gardróbszekrény aljából, és az először magával vinni szándékozott szatyorból belerakosgatta a holmikat, majd újabb ruhákat vett elő. „A melegítő is kelleni fog, biztos kell majd segítenem nekik, a bakancsot is viszem, jaj, a fürdőszobából a fogkefém… még jó, hogy törülköző meg papucs meg ilyenek nem kellenek, van minden otthon, az utcára néző kisszoba mindig üresen áll, az volt Ricsivel a gyerekszobánk, vajon mit csinálhat most Kanadában, hány óra is lehet ott, itt mindenesetre 2 óra múlt pár perccel ” – járt az agya sebesen. – „A laptopot is el kellene vinni magammal” – és ebben a pillanatban Béla hangosan fölnyögött, és szitkozódva, nyöszörögve elkezdett feltápászkodni. Bianka első rémületében felpattant és magára zárta a hálószoba ajtaját.
19.
- Idióta! Idióta! Idióta! Így elcseszni az időt a pakolással! – szidta magát Bianka szinte csak magában. – Most mi a lófaszt csináljak?”
Körülnézett a szobában. – Ha más nem is, itt van még ez a váza vagy a hamutartó… Még egyszer leütöm, ha az kell hozzá, de el kell érnem azt a rohadt vonatot!
Kintről szelíd kopogás hallatszott.
- Bent vagy? Ugye, bent? Gondolom, összepakoltál. Tudod, mit? Menj, ha annyira menni akarsz! Kit érdekelsz? Leütöttél baszod! Vérzik a fejem, meg minden! Még a végén képes lennél megölni, amikor alszom! Inkább fogd a cuccod, és kotródj! Komolyan beszélek! Takarodj ebből a házból és soha ne gyere ide vissza!
Béla hangjában fásultság keveredett némi mélabúval. Őszintének tűnt, de Bianka nem hitt neki. Túl sok volt hozzá a rossz tapasztalat, hogy egyszerűen csak feladja és elengedi őt. Ez a cirkuszi előadás évről évre lejátszódott. Az utóbbi időben pedig már fél évente. A vége pedig mindig egy hatalmas monokli Bianka szeme alatt, amit napszemüveggel kellett, hogy takarjon.
- Most félsz. Nem hiszel nekem. Lássuk be, ez érthető - folytatta Béla kintről. – Hidd el! Ha be akartam volna menni, már bent lennék, és épp a fejed lökném a tükörnek vagy a falnak! De most valóban szabad eltávot kapsz! Utazz haza vidékre, Jászkara-fasza-jenőre, vagy ahová csak akarsz! – ám mivel válasz nem érkezett, emelt hangon folytatta: – Elegem van! Ha nem jössz ki két percen belül, bemegyek és én doblak ki innen!
Bianka rettegve emelte fel a kis bőröndöt még mindig önmagával viaskodva. Aztán mégiscsak kinyitotta az ajtót és kilépett. Béla a nyitott lakásajtó mellett állt egy hideg vizes rongyot szorítva a homlokához. Színpadiasan mutatott a nyitott ajtó felé.
- Pápá drágám! A sohai viszontlátásra! Az ügyvédem majd mindent elrendez. Még a tárgyalásra se kell feltolnod a képed vidékről! Csak aláírod a papírokat, oszt’ ennyi! Na! Induljál már! Amíg meg nem gondolom magam!
És Bianka indult is. Mint a szélvész, ki a lakásajtón, ami bevágódott utána. Le a lépcsőkön. Mire az utcára ért, rögtön szabadabbnak érezte magát. Ám igazán szabadnak csak akkor, mikor már a vonaton ülve megérezte, hogy a szerelvény mozgásba lendül.
20.
Áron valami távoli, tompa ciripelésre ébredt, ami mintha a föld alól szólna. Úgy érezte, hogy a feje valami tapadós, szürke ólomkásával van teletömve, de igyekezett magához térni.
- A rohadt életbe, milyen nap van is van ma? Ó-ó, hát péntek? Azt hittem, szombat! Még jó, hogy a telefonomon beállítottam az automata ébresztést, mert különben tutira elaludtam volna. De hová is tettem? – azzal kibújt a paplan alól és előkotorta a mobilját a fehérneműs fiókból. – Megvan, hál’ Istennek!
Megkönnyebbülve konstatálta, hogy nem kereste senki és üzenete sem jött. – Ez némiképp leegyszerűsíti a dolgokat. A tegnapi nap után, basszus… el sem hiszem, hogy velem történt mindez – morfondírozott magában. – És hol van Zsuzsa? Tényleg, tegnap hazajött a kezelésről, egy nappal korábban, mint vártam. Aztán… – és az ágy szélén ülve próbálta rendszerezni a gondolatait. Nem sokáig jutott, mert feltárult a hálószoba ajtaja, és a kilátást Zsuzsa hatalmas teste torlaszolta el. Kezében tálcát egyensúlyozott, és negédes hangon csicseregte:
- Hát felébredt az én édes Áronkám? Hogy aludtál, cuki nyuszi? Főztem ám neked kávécskát, két cukorral és tejszínnel, ahogy szereted, megihatod az ágyacskádban!
Áron utálkozva megborzongott, és azon igyekezett, hogy arcvonásai el ne torzuljanak a viszolygástól. Nos, eljött a felszálló szakasz, a felpörgés, a túláradó mézes-mázos kedvesség ideje! Ezt is túl kell élni, és hogy ne forduljon át letargiába vagy agresszivitásba túlságosan hamar, ajánlott jó képet vágni hozzá – ezt Áron már megtanulta a maga kárán. Így hátradőlt az ágyban, és így szólt:
- Köszönöm, drágám. Nagyon kedves tőled – és a kávéscsésze után nyúlt. – Mi a terved mára, Zsuzsikám? – kérdezte, és közben megvetette magát amiért képes volt így fogalmazni.
- Hát bejelentkeztem a Vikihez, aztán ha már úgy is ott vagyok, foglaltam időpontot a Zsigához is, tudo-od! – kacsintott rá Zsuzsa, pajkosnak szánt mosollyal az arcán.
„Ki a tököm az a Viki meg az a Zsiga, gőzöm sincs, de mindegy, legalább elkotródik itthonról – gondolta Áron. – Hoppá! Péntek van, munkanap, sőt van egy megbeszélésem azokkal a pénzes ügyfelekkel is 9-kor” – és gyors hörpintésekkel tüntette el a kávét.
- Sajnos, drágám, igyekeznem kell. Kissé elaludtam, azt hiszem. Készülődöm, aztán elindulok, de te csak érezd jól magad! – ezzel a fürdőszoba felé vette az irányt.
Karikás szemekkel bámult a tükörbe. „Én lennék ez a nyúzott, borostás, sárgás pofájú alak? Na, gyorsan lezuhanyozom, aztán tényleg sietnem kell.”
Már frissen borotválva, öltönyben, nyakkendőben a buszon ült, amikor megcsörrent a mobilja.
