11.
Áron még jó darabig álldogált az étterem előtt, egyik cigit szívva a másik után. Valahogy olyan üresnek és gondolkodásra képtelennek érezte magát. Agyában egymást kergették a „Mi lett volna, ha…” kezdetű gondolat-töredékek, de egyik sem jutott el a teljes végiggondolásig, csak kavarogtak, örvénylettek, pont, mint a cigaretta füstje. Nem volt még kedve hazamenni. Úgyis csak az üres lakás várta volna, mivel Zsuzsa befeküdt megint egy hétre a pszichiátriai gondozóba.
- Megette a fene az egészet! – gondolta –. Iszok még egy whiskyt!
Visszatért hát az étterembe és rendelt egy Jacket tisztán, jég nélkül. Egyet belekortyolt, aztán tovább ült. Kifejezetten ürességet érzett. Mint az olyan ember, aki elveszített valami nagyon fontos dolgot, amit sehogyan sem tud már visszaszerezni. Valami nem hagyta nyugodni. Próbált a felszínre törni, ámde ahogy utána kapott volna, folyton félresiklott alkoholtól belassult elméje elől. Nem érezte magát teljesen részegnek, de ahhoz eleget ivott, hogy eltompuljon. Ekkor jött a pincér, hogy este tíz óra van és zárni szeretnének. Áron bólogatott, hogy persze, indul máris. Felkelt, ledöntötte egy húzásra whiskyje maradékát és kisétált az étterem elé. Hívott egy taxit. Nem telt bele öt perc és megjelent az amerikai módra, sárgára rittyentett jármű. Beült hátra, bemondta VII. kerületi lakásuk címét és kényelmesen hanyatt dőlt a hátsó ülésen. A sofőr ekkor megkérte, hogy mutassa meg a személyigazolványát.
- Ne haragudjon, tisztelt uram! Olyan dolog történt ma velem, ami miatt minden utasomtól elkérem. Ellopták a taximat!
- Hogy mi? Ki tette? Miért? – adta az értetlent Áron. A sofőr pedig válaszolt:
- Azt nem tudom, ki tehette. Valami tréfás kedvében járó csavargó, vagy punk huligán. Alig két megállónyira találták meg nyitott ajtóval, a Szent Gellért térnél! Szerencsére semmi sem tűnt el belőle.
- Hogy mik nem történnek! Bár nem kéne ezen meglepődnünk, elvégre ez Budapest! Itt gyakorlatilag bármi előfordulhat! És elő is fordul!
- Ez már igaz! Tisztára jól mondja az úr! – válaszolt széles mosollyal az arcán a sofőr. Áron izzadt, émelygett, de azért visszavigyorgott. Amikor aztán a taxi megállt a házuk előtt, kiszállt, fizetett és rátett egy ötszázast borravalónak.
- Nagyon szépen köszönöm! Azért vannak itt még rendes emberek is – mondta a sofőr, aztán elhajtott. Áron meg csak állt és nézett utána. Eddigre teljesen kijózanodott. Minden az eszébe jutott! Az egész nap lepergett előtte, mint egy film, melynek ez a taxis jelenet volt a fő csattanója. Már nem is izzadt, nem is émelygett. Röhögni kezdett. Először csak halkan, majd egyre hevesebben. Végül már úgy kacagott, hogy a könnye kicsordult. A zsebébe nyúlt. Ott volt a papírdarabka, amit Biankától kapott. A hamis Facebook-profil címe. Már tudta, mit kell tennie! Majdhogynem rohant felfelé a lépcsőn a lakásukig. A kulcsot a zárba dugta, nyitotta volna épp az ajtót, mikor az feltárult magától és ott állt a felesége, Zsuzsa. Áron arcára szabályszerűen ráfagyott a vigyor.
12.
- Hát te? Mitől vagy ilyen jókedvű? – kérdezte az asszony.
- Ööö… olyan szép az idő, gondoltam, sétálok egyet – felelte zavartan Áron.
- Úgy! Egész nap?! Fogadni mernék, hogy valami lotyóval henteregtél! Ismerlek jól! – rivallt rá Zsuzsa. – Vagy tagadni merészeled?
Áron nem szólt semmit, csak félretolta a dühtől reszkető feleségét, és megpróbált mellette beslisszolni a konyhába. Egyenesen a mosogatóhoz ment, engedett magának egy nagy pohár vizet és felhajtotta.
- Szóval megint ittál, mi? – csörtetett be Zsuzsa utána. Hatalmas mellei csak úgy rázkódtak fel-alá, méretes fülbevalói csörömpöltek.
- Persze, egy nagy pohár vizet, hiszen láttad, nem?
- Tudod jól, hogy nem arra gondoltam! Kocsmázni voltál, mint ahogyan szoktál, ne is tagadd!
- Drágám, hiszen annak már vége. Már három hónapja megfogadtam, hogy nem iszom – mondta Áron, és ezzel nem is hazudott.
- Három hónapja, három hónapja! Azt hiszed, annyi számít? Majd ha három éve lesz, akkor mondogassad!
„Még három év? Annyit ki nem bírok melletted, te dagadt boszorkány!”, gondolta Áron keserűen, de nem mondta ki. Bár ha kimondta volna, azzal se sokat változtatott volna a helyzeten. Így foghegyről csak ennyit vetett oda az asszonynak:
- Hagyj békén, légy szíves.
Lerúgta a cipőjét, bement a nappaliba, lehuppant a fotelbe, feltette a lábát az asztalra, a távirányítóért nyúlt, és elkezdett keresgélni a csatornák között. Az egyik sportcsatornán talált valami motorversenyt, jól felhangosította, aztán csak bambán meredt rá, anélkül, hogy felfogta volna, kik versenyeznek és hol. Mindegy volt neki, tökéletesen. Csak a félresiklott élete járt a fejében.
Ám Zsuzsa nem hagyta annyiban a dolgot. Becsörtetett a konyhából és felkapva a távirányítót, átkapcsolt kedvenc szappanoperájára, ahol Juan-Sanchez Alvarez éppen azon ármánykodott, hogyan kavarjon be ifjú alkalmazottja szerelmének. Áronnak nem kellett több. Szó nélkül felállt és a szobájába ment, levetkőzött és bebújt az ágyba. Ekkor felpattant az ajtó és Zsuzsa hatalmas teste és hangja egyszerre töltötte be a szobát:
- Szeretnél alvásba menekülni, mi? Hát amíg én nem tudok, te sem fogsz tudni! El ne képzeld, hogy megkevered a szart, és csak úgy itt hagysz benne, anélkül, hogy ne részesülnél belőle te is! Mesélj csak, merre is jártál, mit csináltál ma? Hazaengednek, délután négyre haza is értem! Lakás üres! Mondom magamnak: „Hol ez az ember?”
- Hagyjál már békén, baszd meg! Majd holnap elmondok mindent sorjában! -kiabált rá Áron a takaró alatt. De Zsuzsa nem hagyta. Lerántotta róla a takarót és odatérdelve az ágy mellé, sziszegte a fülébe, mint egy kígyó:
- Most fogod elmondani! Tudom, hogy este tíz óra van! De mindenre megesküszöm, ami szent a számomra, hogy ha kell, reggelig nem hagylak aludni, ha most bele nem fogsz a mesédbe! Nehogy már neked jobb legyen, mint nekem!
- Oké, oké! Összefutottam Zolival! Tudod, ő mekkora alkesz! Sajnálom! Gyenge voltam! És azt gondoltam, hogy mire te hazaérsz, már simán kijózanodok. Azt hittem, csak a hétvégén érsz haza. Így rendeztünk egy görbe napot, na! Hát ez volt! Ennyi! Igaz! Elismerem! Többet ittam a kelleténél! De kurvákról szó sem esett!
- Na! Ajánlom is! Így már mindjárt másképp hangzik! De még nem alhatsz, apuskám! Hol a puskám? – kérdezte Zsuzsa egy szörnyű vigyorral szétterülve arcán. Áron majdhogynem megsemmisülve bólintott.
- Egy pillanat és jövök, csak kiszaladok pislantani! – mondta és kislisszolt a fürdőszobába. Valóban csurgatott is. Ám valójában megkereste az elrejtett kis üvegcsét, melyben még, úgy emlékezett, kellett legyen egy fél abból a kék színű tablettából, amit V betűvel jelölnek és a férfiasság feltámasztására szolgál. Szerencsére jól emlékezett. Be is vette azonmód, csapvízzel leöblítve. Egyszerűen máshogy már nem tudott volna eleget tenni házastársi kötelezettségének. A szerelem és a vágy már rég apró, szürke folttá zsugorodott össze benne.
13.
Bianka a színház művészbejárója előtt állt vörös kalapjában, kezében gyűrögetve a vörös pelerint. Utálkozva nézett végig neccharisnyába bújtatott lábain: minek ez? Miért csinálom én ezt? Ki vagyok én? Enyhe hányinger kerülgette. Az előadás már javában zajlott, és ő nem tudta, mit tegyen. A legjobb lett volna elrohanni, talán vissza a szülői házba, a jászsági kis faluba, ahol anyja mindig frissen vágott rántott csirkével fogadta. Ó, micsoda íze van annak! Semelyik piacon soha nem tudott hasonlót venni. És az a saláta a kertből…! És az apja saját receptje alapján fűszerezett házi kolbász…! Összefutott a szájában a nyál. Itt él Budapesten már több, mint egy évtizede, próbál beilleszkedni, felvenni a nagyváros sebes ritmusát, és mire jutott? Még egyszer sem evett olyan jót, mint a szülei kosztja. Sok gazdag férfi próbálta elcsavarni a fejét, vitték fényűző éttermekbe, ahol folyton kellemetlenül érezte magát. Mint legutóbb is, amikor az egyik felkapott színész, bizonyos Szentkuthy-Szabó Szabolcs hívta vacsorázni. Az ölébe terített damaszt szalvétát legszívesebben lehányta volna. Fogalma se volt róla, hogy a tányérok jobb és bal oldalán sorba rakott ezüst evőeszközökkel hogyan kell bánni, és amikor felfedezte, hogy még a tányér fölött is sorakozik négy-öt kisvilla és kiskanál, végképp rosszul lett. Mégis valahogyan végigküszködte a hatfogásos vacsorát, s utána erős migrénre hivatkozva faképnél hagyta a taxinál a hüledezve utána bámuló nagy sztárt.
Most itt állt a színészbejárónál, azon töprengve, mit is tegyen. Hiszen a ruhák kelleni fognak a holnap délelőtti próbán! Ekkor hangokat hallott bentről: egy részeg férfi artikulálatlan hangjait, egy nő csiklandós kacajait, és a háttérből harsány röhögést. Vajon mi folyhat odabent? A pelerint az arca elé tartva beosont a sötét folyosón. A félig nyitott ajtón belesve megpillantotta az öltözők előtti társalgóban a már koránt sem józan kompániát. Szentkuthy-Szabó egy fiatal színésznőcske vállát harapdálta, Kronhard, Bélley és Zsomborov – három kifakult sztár – a kanapén egymásra borulva röhögött.
- Mit mondasz? Hogy a Gaben, az a rohadt nyugger akarta főszerepet? Na ne szédíts, haver!
- Ja, naná, mi az, hogy! Ott randalírozott az irodában, hogy ne má’ az a tahó Fulányi kapja! Bazmeg, nem csoda, hogy kiverte a biztosítékot a Lacónál!
- Gebedjek meg, ha értem! A faszom se érti ezeket a baszom vénségeket, a tökömbe! – harsogta az egyik és ocsmány mozdulatokkal mutogatott a nadrágja felé.
- Te Szesza! – fordult a középső Szentkuthy-Szabó felé. – Mi van azzal a kis ruhatáros lotyóval, akit tavaly kúrogattál?
Bianka elfehéredett, és behúzódott a mosdóhoz vezető ajtónyílásba.
- Még ha kúrtam volna! Baszod, ilyet! Elviszem vacsorázni! Pislogott ott nekem, mint egér a nullás lisztben! Szerintem azt se tudta, melyik pedál mit csinál! Azaz melyik evőeszköz mire való! – nagy röhögés.
- És aztán? Mi volt? Monnyad má’, mer’ tökön rúglak!
- Jó’ van má’! Kussoljá’ má’! Pont azt akarom mondani, ha hagynád! Sz’al végigszenvedjük a vacsorát, aztán már dagadó fasszal vinném a taxihoz, hogy hazavigyem megtölteni! Erre a hülye tyúk beparázik, hogy hát bocs, de még se nem se akarja! És lelép! És ott hagyott a gecibe a taxi mellett és szó szerint úgy elrohant, mint a szélvész! Csak néztem utána kimeredt szemekkel, mint a szaró macska, hogy akkor most mi van? Kénytelen voltam felhívni az Escort céget! Valahogy le kelletett hűtenem magam! Az aznap esti két jányka pont jó is volt! Nem is értem az ilyeneket!
- Néztél már mostanában tükörbe? Mer’ akkor értenéd, hogy még neki se kellettél! Hahahahaha! – Ismét óriási röhögés.
- Baz’ meg! Mindjárt megütlek!
Bianka megsemmisülve állt ott ezt a szellemi toprongy dumát hallva. Ezek Magyarország jelenlegi, nagystílű, felkapott művészi elitje? Most örült csak igazán, hogy akkor este otthagyta a taxinál azt a tetűt! Baljóslatúan elmosolyodott, kezét nagy merészen a kilincsre tette, aztán egy hirtelen mozdulattal szélesre tárta a társalgó ajtaját.
14.
- Szevasztok, fiúk, lányok! Nem láttatok véletlenül egy szaró macskát dagadó fasszal? Két pipi szeretne feltakarítani utána!
A díszes társaságban benne rekedt a szó. Csak bámultak ostoba képpel, Szentkuthy kilöttyintette az italát, egyenest a kis szöszi színésznő dekoltázsába, mire az felvisított:
- Most mi vaaan?
- Az van, drágám, hogy ma este vagy te takarítasz össze, vagy a lovagod, vagy senki. De ha van kedved, beállhatsz a ruhatárba is, mindjárt vége az előadásnak. Én ezennel leléptem – mondta Bianka kimérten, a kalapot és a pelerint elegáns mozdulattal a földre hajította, majd sarkon fordult és kényelmes léptekkel távozott.
Csak az utcán szédült meg átgondolatlan tette miatt. „Úristen, mit csináltam? Kellett ez nekem? Mi lesz ezután? És mi lesz otthon? Mit mondok Bélának? Hazamehetek egyáltalán ezek után? Miből fogok élni?” Csak állt kóvályogva, két tenyerével a kopott, szürke falnak támaszkodva, nem is érzékelve a város lüktető, tompa zaját. Egy késői járókelő furcsa pillantást vetett rá, majd széles ívben kikerülte.
Ekkor jutott eszébe Áron, mint egy utolsó szalmaszál, amibe talán belekapaszkodhatna. „Hol lehet most? Hogyan találom meg? Ó, az a kamu Facebook profil! Hátha keresett azóta? Adná a Jóisten!” Mint a fuldokló a mentőöv után, úgy kapott a telefonjához.
Áron végre alhatott volna, de most meg már nem tudott. Elméje újra és újra lejátszotta neki az egész nap történéseit. Bianka teljesen elvarázsolta. Ebben a pillanatban halkan pittyent egyet a telefonja. Értesítést kapott, hogy ismerősnek jelölte valaki a face-en. De hiszen az a valaki csak Bianka lehet! És valóban a hamis profil volt az, amit a nő megadott neki. A szöveg igen rövid volt. Csak annyi: „- Segíts, kérlek! Bajban vagyok!” És a cím, ami ismerősnek tűnt. Persze, hiszen az ő címe. A nő innen írt rá, a házuk elől! Zsuzsa mélyen aludt, így szerencsére könnyedén ki tudott szállni mellőle az ágyból. A lehető legnagyobb csendben felkapkodta magára a ruháit, és kisurrant a lakásból, le a lépcsőn a ház elé. Bianka a kaputól nem messze állt és felfelé pislogott. Áron odalépett hozzá, behúzta gyorsan a kapualjba, ha Zsuzsa felébred és kihajol, meg ne lássa.
- Mi az? Mi történt? Honnan tudod a címemet?
- Te adtad meg még délután! Nem emlékszel?
Lehetséges! Annyi minden történt. – Ő sem fogta fel még most sem.
- Nem emlékeztem, ne haragudj! Elég sűrű volt ez a nap. Hazaértem, a Zsuzsi meg már itthon volt. Pedig azt hittem, csak holnap érkezik! Miben tudok segíteni?
- Otthagytam a férjem. Pontosabban nem mentem haza. Lassan itt az idő, hogy keresni fog! Egyszerűen nem jutott eszembe más, csak te, aki segíthetne!
- Nincs barátnőd, akinél alhatnál?
- Akkor nem jöttem volna ide, nem gondolod? – csattant fel Bianka kissé élesebben. Áron látta rajta, hogy nem rá haragszik, csak pattanásig feszült a kialakult helyzet miatt. És már tudta is a megoldást.
- Pillanat! Várj itt! Felszaladok a pénztárcámért! Van itt az utcában fentebb egy kis szálloda. Csöngess be oda, aludj ott! Aztán a többit holnap együtt kitaláljuk, jó? – kérdezte, aztán magához vonta a nőt és megcsókolta. Egy pillanatig szorosan átölelte, majd rohant is fel a lakásba.
Mire újra leért, Bianka már nem volt ott.
15.
Egy darabig csak állt, majd szinte futva megkerülte a háztömböt, hátha Bianka még nem jutott messzire. De sehol senki, csak messziről hallotta az éjszaka is járó busz mormogását. Valahol az emeleten felvonyított egy kutya, majd a gazdája halk szitkozódására elcsendesedett. Áron megsemmisülten kullogott vissza a lakásba. Ez nem lehet igaz! Megint elvesztette… „Na ja, jobb ha beletörődöm, elvégre ez az én formám, mindig rábaszok”, gondolta, és mivel valahogy nem volt kedve visszafeküdni a tátott szájjal hortyogó felesége mellé, kiment a teraszra, lehuppant a kisasztal melletti székre, rágyújtott, és csak bámult az utcára. A szemközti toronyházban még világított néhány ablak, pedig már éjfél után járt az idő. „Vajon mit csinálhatnak azok az emberek ott? Miért nem alszanak? Velük is kibabrált a nejük vagy a nőjük?” A töprengését egy mentőautó vijjogása szakította félbe. Összerezzent a váratlan zajra, elnyomta a cigarettáját, sóhajtott egy nagyot, és beóvakodott a hálószobába. Csöndesen vetkőzni kezdett, mikor észrevette, hogy az éjjeliszekrényen villog a telefonja jobb felső sarkában az üzenetjelző fény. Még jó, hogy lenémította! Ez csak Bianka lehet!
Ne haragudj, mégis hazamegyek, majd holnap hívlak, add meg a számod! B. – ennyi volt az üzenet. Áron sietve pötyögte be a telefonszámát, közben fél szemmel a feleségét nézte, aki nagyot nyögve fal felé fordult. Áron bedugta a fehérneműs fiókba a mobilt, és kelletlenül bevackolódott a takaró alá. „Még fogat sem mostam. Mindegy is. Ennek…?” – utalt enyhén utálkozva, magában Zsuzsára. „Hol romlott ez el ennyire? Hiszen amikor összejöttünk, minden olyan szépnek tűnt…” – fűzte tovább gondolatait. – „Lánykorában nem is volt ilyen dagadt, sőt, milyen csinosan mutatott a strandon a háromszög bikinijében! A haverjaim mind irigyeltek, tutira. Azt a gyönyörű, hullámos sötétbarna haját se kellett festetni. Mikor is kezdett őszülni? A fene se tudja, lehet, hogy nem is őszült még, csak valamelyik hülye picsa barátnője kitalálta, hogy a vörös a menő. Pedig a nagyfater azt szokta mondani, hogy vörös kutya, vörös ló, vörös ember egy se jó, valahogy így. Pedig… valószínűleg akkor figyeltem fel rá, ott azon a házibulin Sanyóéknál…
