Baráth Zoltán – Marton Lívia
Vörös zóna
1.
Amikor a nő kilépett a kávézó teraszára, észrevette, hogy figyelik. Nem is észrevette, sokkal inkább megérezte. A bőre belebizsergett a tarkója tájékán. Lopva szétnézett, kinek kelthette fel a figyelmét. A teraszon látszólag véletlenszerűen, ám valójában annál inkább tudatosan elrendezett asztalok és székek között araszolva a kinézett hely felé, körbepislogott, mintha csak szabad helyet keresne. Ezen az április eleji délutánon nem volt sok ember a teraszon. Bár az idő napsütéses volt, azért az itt-ott feltámadó szélből könnyen rájöhetett volna bárki, hogy nincs még itt, csak fél lábbal a tavasz. Kezében kávéscsészéjét fogva felmérte a terepet. Nem is kellett sokat találgatnia. Szinte egyből megtalálta a rámeredő szempár gazdáját. Negyvenes férfi volt, szűkre szabott, grafitszürke öltönyben. Szakállas volt, és így első pillantásra egészen jóképűnek mondható, karakteres ábrázattal rendelkezett. Félkeretes szemüveget billegtetett az orrán, miközben látszólag a kezében tartott könyv lapjaira meredt, időnként egy-egy pislantást vetett a közeli asztalnál letelepedő nőre. A nő aznapra szintén szürke konzum-ruhát viselt, szintén szürke, térdig érő szoknyával, melyet megtoldott egy széles, vörös kalappal. és egy vörös pelerinnel. Lábain fekete neccharisnya feszült. Az ő arcát eltakarta napszemüvege, elrejtve azt a csúnya monoklit, melyet előző este sikerült kiharcolnia férjétől azzal, hogy vissza mert kérdezni valamire, amit férje szerint elsőre is meg kellett volna, hogy értsen. Titokban tetszett neki, hogy még így is felkeltette valakinek a figyelmét. Egy kívülállónak, egy vadidegennek, aki most őt mustrálja, mint egy kiállítási tárgyat. A nő leült, és lassan iszogatni kezdte kávéját. Elég közel volt ahhoz, hogy lássa a könyv borítóját, amit a vonzó negyvenes maga elé tartott fedezékül: Gianfranco Calligarich: Utolsó nyár a városban. Érdekes könyv! Érdekes figura!... De mit akarhat tőle? És miért? Akar egyáltalán valamit? Vagy csak egynek látja a sok általa megnézett nő közül, és most kétségtelenül osztályoz, kategorizál? Hányast érhet neki az egytől tízig terjedő skáláján? És ez őt most épp miért is érdekli? A nő meglepődött kissé önmagán. Kedve lett volna, bátorsága azonban véletlenül sem, hogy odalépjen az őt bámuló férfihoz és megkérdezze: “Tetszem? Pedig valószínűleg idősebb vagyok magánál! Így vagy úgy, ki kell ábrándítsam! Esélye sincs! A férjem ledarálná magát és engem is zacskós keksznek!” - Ez így elég érdekesnek hangzott a fejében végigfutó gondolatot visszaolvasva, hallgatva a saját hangján. Nem épp erős védekezés! Mert hol van ebben Ő, a Nő, aki alapból ellen kellene, hogy álljon már annak is, hogy ilyesmi az eszébe jusson?! Úgy érezte, most „az a Nő” nincs itt! Elment szabadságra! Vagy mit tudta ő? De az biztos, hogy ő nem „az a Nő” volt! Mert neki elege volt a kiégett házasságából. Elege volt a férje terrorjából. Elege volt abból, hogy büntetlenül szidalmazhatják, bánthatják. Elege volt mindenből! Úgy általában véve, az egész életéből! Ő most kifejezetten az a „Másik Nő” volt. Az, akinek jólesett egy vadidegen félszeg, kisfiús mosolya, lopott pillantásai egy könyv fölött. Az a Nő, aki csupán, jelen pillanatban egy gyengéd ölelésre, egy becéző cirógatásra vágyott. Valamire, ami kiemelheti hétköznapjai poklából.
2.
És akkor döntött. Levette kalapját és a mellette levő székre helyezte, gondosan lesimítva a tetejét. Megremegett a keze. Újra felemelte, egy darabig tartogatta, nézegette, majd – mintha véletlenül tette volna – a földre ejtette. A férfi abban a pillanatban felugrott, lehajolt érte és feléje nyújtotta. A pillantásuk találkozott.
- Hölgyem!
- Köszönöm – válaszolta halkan, és ezt gondolta: „Milyen régi vágású megszólítás ez! Ki lehet ez a pasas? Bár most én sem az vagyok, aki általában szoktam lenni. Sohasem hordok kosztümöt, pelerint és kalapot, főleg ilyen rikító tűz-pirosat. Nem az én színem. Neccharisnyát meg végképp nem vennék föl. Milyen szerencse, hogy bejárásom van a színházi kelléktárba! Hiszen most csak játszom! És tessék, azonnal történik valami…”
- Vár valakit? – kérdezte a férfi.
- Nem, senkit – felelte, és a jobb térdét átvetette a combján, láttatva tükörfényes, trottőr sarkú fekete lakkcipőjét.
- Nem zavarná, ha helyet foglalnék magácska mellett?
„Már megint ez a 30-as évekbe illő fogalmazás, milyen idegesítő – gondolta. – Akarok én most ismerkedni? Nos, valószínűleg igen. Azért öltöztem ebbe a fura maskarába. Ilyen kinézethez ilyen gentleman dukál. Lássuk, mi jön ki belőle.”
- Nem, üljön csak ide nyugodtan – és széles mosolyt villantott rá.
A férfi, azzal a kisfiús, csibészes mosollyal az arcán, a tőle telhető legteljesebb természetességgel huppant le a nő mellé a felkínált helyre.
- Kávét iszik? Kérne esetleg még egyet? Vagy esetleg mást? Oh, pardon! Még be sem mutatkoztam! Hová is tettem az eszem! Nyilván önnél van a szívemmel együtt, amit elő pillantásra elrabolt! Áron a nevem! – mondta és nyújtotta a kezét egyszerre. A nő, mit tehetett mást, nyújtotta a sajátját és mondta a saját nevét.
- Szép név! Én Bianka vagyok. És igen, innék még valamit, De nem kávét, mert abból ez ma az ötödik volt kábé. Inkább egy pohár vörösbort. De persze, csak ha Ön is velem tart, mert egyedül inni rossz benyomást kelt.
- Bianka? A Csodálatosan Szép Női Nevek Versenyén már el is vitte volna az első helyezést, ha valahol lenne ilyen és én ülnék a zsűri tagjai között! Természetesen! Pincér! Legyen szíves! – intett és a pincér jött, felvette a rendelést, fejet hajtott és már sarkon is fordult, hogy mihamarább hozhassa a kikért italokat.
Áron visszafordult és Biankára mosolygott.
- Ne haragudjon, kérem! Már elsőre is ismerősnek tűnt. Találkozhattunk már valahol korábban?
- Hacsak nem szokott színházba járni, nem gondolnám!
- Pedig szoktam! Amikor csak tehetem! – mondta Áron és a nő elpirult kissé, mint akin tetten értek. Közben jött a pincér és letette eléjük a vörösboros poharakat. Aztán ahogy jött, úgy ment is. Ők pedig felemelték poharukat és egymás szemébe nézve koccintottak.
- A találkozásra! – mondta Áron.
- A találkozásra! – felelte Bianka.
3.
Áron szakértő módjára körbeforgatta a bort a pohárban, megszagolgatta, aprót kortyolt bele, ízlelgette, kissé elfintorodott és így szólt:
- Nos, ennek a kávézónak nem lehet nagy erőssége a borkedvelő vendégek ízlésének kiszolgálása. Úgy saccolom, valami balatoni bor lehet, talán a Varga Pincészetből, de onnan is az olcsóbb, tömegtermelésre szánt fajta. Magácskának ízlik?
- Kérem, kedves Áron, ne mondja nekem, hogy magácska. Számomra olyan zavaró.
- Ó, bocsánat, többé nem ejtem ki ezt a szót a számon.
Pár percig egyikük sem szólt semmit. Kortyolgatták a borukat, egy-egy lopott pillantást vetve a másikra.
„Tetszik nekem ez a nő. És tényleg, olyan ismerős – gondolta Áron. – Azt mondta, ha járok színházba, akkor találkozhattam vele. Lehet, hogy lebuktam. Az idejét sem tudom, mikor voltam utoljára színházban. A mozi, az igen. Valami jó kis akciófilm, vagy még inkább háborús… de ezt mégse mondhattam. Egy ilyen hölgy biztosan idegenkedik az ilyesfajta szórakozástól.”
„Úristen, most biztosan azt hiszi, hogy színésznő vagyok, és kutat az emlékezetében, hogy vajon melyik szerepben láthatott. Pedig ha tudná, hogy a színpadon legfeljebb a takarítógéppel fordulok elő. Vagy ha a ruhatárban látott, az is eléggé kellemetlen, mert akkor végképp nem tud hová tenni…” – kergetőztek Bianka fejében a gondolatok. – Mindegy, hadd higgye, hogy egy igazi dívával hozta össze a sorsa. Kalandra fel!”
Áron egy lapra téve fel mindent, megkérdezte:
- Kedves hölgyem! Volna kedve velem tölteni ezt a napot? Tudok néhány programot, mely esetleg tetszene önnek! - Bianka önfeledten rámosolygott és azt felelte:
- Rendben! Szeretem a kalandot! Indulhatunk, amerre gondolja, Áron!
- Most épp arra gondoltam, tehetnénk egy kirándulást, amolyan piknik-félét, a Szent Gellért-hegyen! Komolyan volna kedve hozzá?
- Ahogy már mondtam, menjünk! Sőt! Akár induljunk azonnal! – és már fel is pattant, mint egy órarugó. Áron sem habozott egy másodpercet sem. Felállt, s így kitűnt, fél fejjel magasabb Biankánál. Borospoharaikat a sors és a pincér gondjaira bízva elindultak hát, hogy kiélvezzék azt, amit a nap még számukra hátrahagyott.
4.
A buszon ülve már egymás kezét fogták. Hogy melyikük fogta meg hamarébb a másikét, már nem lehetett tudni. Áron szédült kicsit a könnyűnek gondolt sikertől, Bianka pedig attól, hogy egy ilyen stramm férfi lett az udvarlója. Így kissé kóválygó fővel vágtak neki a hegyi sétának, mely alkalmanként megizzasztotta őket, mivel a hőmérséklet emelkedett. Ahogyan a lépcsők száma is, melyeken felhágtak a magasba.
- Nem gondoltam volna, hogy ilyen éhes leszek! – szólalt meg Bianka. – Különben is, valamiféle piknikről beszélt, nem? Az pedig azt jelenti, hogy van nálunk elemózsia és innivaló!
Áron nem válaszolt, csak fogta a kezét és húzta maga után. A hegytetőn megállt és szembenézett Biankával. Azaz csak nézett volna, ha nem takarta volna a nő arcát a méretes, sötét napszemüveg.
- Igaz! Hozhattunk volna szendvicseket.
- Áron, ne nevettessen! Vajon honnan lenne szendvicsünk? Talán hazament volna és nekiállt volna csinálni? Ugyan már!
- Igaza van, hölgyem. Ámde ha kitart még kicsit, ismerek egy jó kis budai vendéglőt, ahová e kirándulás után beülhetünk!
- Nem rossz ötlet. Támogatom – mondta Bianka, és lassú mozdulattal levette a napszemüvegét. Nem bánta, ha a férfi így látja. Ha visszataszítónak találja, jobb, ha most ér véget a kaland.
Áron rábámult. A nő szeme első látásra sötétzöldnek tűnt, mint egy borospalack. A bal szeme alatt éktelenkedő monoklit észre sem vette, annyira rabul ejtette a smaragdszín szempár. Egészen belefeledkezett. Bianka pedig Áronét fürkészte. Behatárolatlanul zöld-kék és barna színben játszott. Talányos. Bianka nem tudott benne rendesen olvasni, és ez belül zavarta kissé. Egyébként tetszett neki. Lehet, pont ez a talányosság volt az, ami megfogta a férfiban.
- Akkor megyünk? – kérdezte Bianka.
- Menjünk! – felelte Áron és elindultak lefelé a szikrázó napsütésben. Lentről a város zaja hallatszott egyenletes mormogással, fentről a feltámadó szellő kavarta madárcsiripelés a levegőben.
S már az első lépcsőfordulóban egyszerre tudatosult bennük az egymás iránti vágyakozás. Áron maga felé fordította Biankát és abban a pillanatban összecsókolóztak. Őrjöngésre kész vággyal haraptak egymás ajkába. Nem zavarta őket a sok magyar és külföldi turista. Mintha csak ott se lettek volna!
Pár pillanatra szétváltak és akkor Áron azt mondta:
- Feleségem van…
- Nekem meg férjem! És… nem is akármilyen. Ha megtudná, hogy itt vagyok veled, könnyen lehet, meg is ölne minket! Katonaember volt! Van pisztolya otthon! Érted?
- Igen. Az én feleségem bipoláris zavarral küzd. Ő se tenne másképp szerintem. – egy kicsit várt, végignézett Bianka karcsú, de most kissé görnyedt alakján, és a hóna alá nyúlva magához emelte:
- Hát ettől szép a tilosban járni, nem?
Nem kapott választ, csak a nő párás, vágyakozó tekintetét.
- De! De igen! – kiáltotta. – Most nem számít más! Se férj! Se feleség! Csak mi! Csak te és én!
Bianka erre sem felelt, csak szorosan átölelte. Így álltak néhány másodpercig, majd Áron kibontakozott a nő karjaiból és így szólt:
- Menjünk! Nem akarom, hogy éhen halj! – megragadta Bianka kezét és levezette a Gellért-hegyről.
5.
Körülbelül fél óra múlva az új-budai étteremben ültek kint a szabadban egy árnyas fa alatt, és az étlapot nézegették. Időnként az étlap fölött egymásra villantottak egy-egy mosolyt. Rendeltek ismét egy-egy pohár vörösbort és a poharaik fölött kacéran néztek egymás szemébe. Elméjükben ott kergetőzött a fel nem tett kérdés: Hol? Mikor?
- Azért ez sokkal finomabb, mint a kávézóbeli vörösbor, nem? – kérdezte Bianka.
- Határozottan! – válaszolta Áron a szemét le nem véve róla.
Portugiesert kortyolgattak éppen. Mindketten marhapörköltet rendeltek nokedlivel és csalamádéval.
„Utálom a marhapörköltet – gondolta Bianka. – Olyan pórias étel. De ha megtudná, hogy igazából a vegetáriánus koszt iránt rajongok, többet nem találkoznánk, az biztos. És ez a nokedli! Öreganyámnál ettem utoljára! Nem hallott még ez a fickó grillezett húsokról és zöldségköretről? Mindegy, biztos ettől lesz fickós.”
- Hotel?
- Hotel? – kérdezték egyszerre. És rá is bólintottak.
Megjött az étel. Faltak, mint két igazán kiéhezett vad. Egymásra voltak kiéhezve.
Amikor befejezték, Áron megkérdezte:
- Kérsz desszertet?
- Köszönöm, nem – mosolygott Bianka. – Szerintem az kicsit később jön, nem?
Ebben a pillanatban Áron összerándult és a szemét egy pontra szegezte a bejárattól balra.
- Bocsáss meg!
Azzal felugrott és berohant a vendéglőbe…
