Mostanában (igazából szeptembertől) nagyon szép, s ugyanakkor nagyon nehéz időszakot élünk. A teológia sokkal több időmet elveszi, mint amennyit azelőtt feltételeztem. Szeretek újra diák lenni, élvezem, hogy annyi új dolgot tanulok - életemben először végre végigolvastam az Ószövetséget! - ... - tanulhatok héberül; mindig érdekeltek a nyelvek, és egy teljesen új, sémi nyelv igazi kihívást, sőt szellemi lubickolást jelent! - ... de rettenetes erőfeszítés is. Az előző rektor tréfásan "Bakonyalji Szabadidőközpont" névvel illette az intézményt, amivel magam is egyetértettem, persze érezvén a humoros áthallást. Azt hittem, hogy akinek nincs más dolga, csak idejárni és tanulni, az bizonyára időmilliomos. De nem! Most tapasztalom, hogy - annak ellenére, hogy több tantárgy alól felmentést kaptam, a krediteket ugyanakkor jóváírták - az érdemi ittlét valóban teljes embert kíván. S így, hogy mellette főállásban dolgozom, nem csak hogy nem könnyű, de sokszor úgy érzem, vért izzadok. Persze, mondhatnók, én választottam, hát viseljem a következményeket. Egyelőre viselem; igyekszem a lehető legjobbat kisajtolni magamból, már csak amiatt is, hogy nem akarok tanártársaim előtt (bocsánat, ők professzorok, én meg csak egy angoltanár vagyok) megszégyenülni. Merthogy nyakamon a vizsgaidőszak...
És nem főzök annyit, nem olvasok annyi könyvet, nem tevékenykedek kint a kertben, mit eddig, kevesebbet sportolok (ez meg is látszik rajtam), és ami a legszomorúbb: nem gondoskodom annyit a családomról, amennyit szeretnék...
Nem panaszkodásképp írom ezeket, inkább biztatásnak; magamnak és azoknak is, akik hozzám hasonlóan idős(ödő) létükre tanulásra adták a fejüket. Valamit valamiért! Bízzunk abban, hogy meglesz ennek is a gyümölcse! Hajrá! :)
