Kezdőlap

héber, hétköznapok, hit, igehirdetés, lelkipásztor, LikóMarcell, ógörög, teológia

Vasárnap

2017. január 29.

Ismét azon gondolkozom, hogy el kellene végeznem a Teológiát. Az előző rektor már hosszú évek óta mondogatta, és most az új rektor is elkezdett kapacitálni. Folyton ezen jár az eszem mostanában.

Az ötlet nem új keletű, hiszen már középiskolás koromban kacérkodtam a gondolattal: lelkipásztor leszek. Csakhogy volt egy probléma, ami miatt úgy éreztem, nem lehetek hiteles ezen a pályán, és mindig is ez tartott vissza: a tény, hogy nőnek születtem. Lehet-e egy nő karizmatikus lelkész? Nem tudom, én még nem találkoztam eggyel sem. Félreértés ne essék: most is ismerek olyan lelkésznőt, akinek olyan rendkívül értékes gondolatokkal teli, tanulságos igehirdetései vannak, hogy öröm hallgatni, de… de mégis.

A hit kérdései egyre jobban izgatnak. Szívesen belemerülnék még jobban. Bízom abban, hogy örökös kérdéseimre választ kaphatok. Persze megtehetném – hiszen magam is a Teológián tanítok – hogy bejárok órákra; ha csak a puszta érdeklődés hajtana, választhatnám ezt a lehetőséget is. Ám ha igazi lelkipásztor szeretnék lenni, ennél jóval több kell: megtanulni pl. héberül és ógörögül (talán egy kicsit latinul is), ami, valljuk be, 51 éves fejjel nem kis teljesítmény volna. Ezekre csakis úgy volnék képes (képes volnék?), hogy beülök az órákra. A nyelvérzékem jó, mindig is érdekeltek a nyelvek, de vajon a holt nyelvekkel ugyanez lenne-e a helyzet?

Az életemből legalább 4 évet venne el. Eredetileg 6 éves a képzés, de azt mondták, a sok diplomámból sok tantárgyat jóvá tudnának írni, nem kellene mindenből vizsgáznom. Ha katechéta szakra jelentkeznék, azt még rövidebb idő alatt elvégezhetném, s nem kellene nyelveket tanulnom. No de akarok én „csak” hittantanár és lelkipásztori munkatárs lenni? Már most is tulajdonképpen az vagyok, ha belegondolunk, több, mint 20 éve.

A mai istentiszteleten egy református diakónus szolgált. Elmondta, ő hogyan jutott hitre, s azt is, hogy felnőtt fejjel konfirmált és kezdett bele tanulmányaiba. Sokszor kértem Istent, mutasson utat, sőt – szerénytelen módon – adjon valami egyértelmű jelet, hogy ha ezt várja tőlem! Apró jelek voltak, vannak is, de még mindig nem elég, hogy elszánjam magam.

Közben az is megfordult a fejemben, hogy a lelkipásztori lét nem csak igehirdetésből áll. Ott a mérhetetlen adminisztráció, ami elől szeretek inkább menekülni. A gyerekekkel, idősekkel való foglalkozás viszont egyáltalán nem idegen tőlem.

(Ma megemlítettem a lelkészünknek, hogy egy temetés miatt többször próbáltam hívni, de nem volt elérhető. Azt felelte: „Tudod, hogy 7 óra után ki szoktam kapcsolni.” Igen, tudom, és sajnálom. Hiszen szerintem egy lelkésznek – akár egy orvosnak – mindig rendelkezésre kell állnia. Ha valaki az éjszaka közepén keresi, bizonyosan azért, mert nyomós oka van rá. Én sosem kapcsolom ki a telefonomat éjszakára, épp ezért. Ha napközben keres valaki, és nem tudom felvenni, biztosan visszahívom, még az ismeretlen számot is. És nem pusztán kíváncsiságból.)

Tehát…?

"Nincsenek válaszaim, én is befelé lesek..." (Likó Marcell)