Szokásom, hogy negyedévente megrendelek 4-5 könyvet; többségében az általam ismert és szeretett írók frissen megjelent műveit, vagy mások által ajánlott regényeket. De mindig van egy „meglepetés” könyv is a csomagban, ami eddig ritkán okozott csalódást. Így bukkantam rá pl. a török Orhan Pamukra vagy a japán Murakami Harukira. A mostani „lutri” Svitel Anna Franciaországban élő író első regénye volt, amely az általam preferált L’Harmattan Kiadó (mert náluk jelent meg az én első regényem) 30%-os akciójában keltette fel figyelmemet. És ezáltal is beletaláltam!
A fülszöveg szerint a szerző a XX. századi Magyarország egy-egy eleven képét festi meg egy belső és egy külső szereplő sorsán keresztül; két lánytestvér élete egészen más, egymással ellentétes irányt vesz. Egyikük – az idősebb, ateista Sarolta – Magyarországon marad, és ott igyekszik apja nyomdokába lépve a kommunizmusban elvett vállalkozást újraéleszteni, míg Magi, a fiatalabb, vallásos leány, magát gyökértelennek érezve Párizsban próbál szerencsét, majd Indiába utazva próbál közelebb kerülni Istenhez. Ott találkozik egy idős jógival, aki átad neki egy papírdarabot ezzel a három számmal: 896. Persze Magi tudja, hogy ez a honfoglalás évszáma, de mégis más, rejtett tartalmai után kutat: hogyan kapcsolódik ez a számsor az ő életéhez, mit takar, mit akar megmutatni neki?
Zárójeles kitérő: Jaj, mindig magaménak éreztem, a számmisztikát! Az én életemben is voltak visszatérő számok, pl. a 15-ös. 15-én születtem, 15-én házasodtam, 15-én született a fiam és (sajnos általam már nem ismert) nagyanyám, valamint több közeli barátom és rokonom is (Richard, Vera, Lajos, Csaba, Zsolti, Tibcsi s Petr unokaöcsém épp április 15-én). Hasonló dátum 22-e (Bori lányom, Jirka, Kata…).
A kérdésre végül nem kaptam megnyugtató választ, de mégsem maradt hiányérzetem. Tiszta szívből ajánlom ezt a rövid, ám szívhez szóló regényt azoknak, akiket foglalkoztat közelmúltunk történelme, magyarságunk megélése sok nehézség közepette és az istenkeresés…
Hadd idézzem a szerintem legkifejezőbb sorokat: „Maginak most eszébe jut egy angol nyelvésznek, Sir John Bowringnak a munkássága is, aki azt állította, hogy a magyar nyelvi rendszer megőrizte nagyon ősi gyökereit. (…) Elmondása szerint a magyar nyelv matematikai logikára épül. A priori mindegyik nyelv tartalmaz matematikát, gondolja Magi, mivel a nyelv egyben hang, a hang pedig zene is, a zenének van ritmusa, mely időt is kifejez. Vajon hol máshol szerepelhetne a matematika, ha nem az igében, amely beutazza „a múltat, a jelent és a jövőt?”
És végül nem mulaszthatom el, hogy megírjam azt is, mi bántott, zavart olvasáskor: a sok idegen hatás a szerkesztésben, pl. „FEJEZET IV” – miért nem 4. fejezet, vagy ha ragaszkodunk a római számokhoz, egyszerűen csak: IV? Valamint a párbeszédeknél a néha helyes, gondolatjeles tördelés helyett pl. „– Hagyd, majd én, szól Sarolta.” És sajnos sok a helyesírási, tördelési, elválasztási hiba is; némely oldalon többet is találtam. (Meg is írom a kiadónak!)
