Sétálgatunk a jiríkovi temetőben (Jiríkov egy kisváros Csehország legészakibb csücskében), miután elhelyeztük a koszorúnkat férjem édesanyjának sírján. A temető csodálatos helyen fekszik, rálátni a környező hegyekre, az erdő őszi színkavalkádban pompázik. Gyönyörködünk a látványban. Egy családdal találkozunk a sírok közötti ösvényen, mögöttük egy idős ember baktat kissé lemaradva. Megáll mellettünk és megszólít bennünket (természetesen csehül): „Nem akarnak vásárolni valamit?” Elnevetjük magunkat: „Ugyan mit?” „Hát egy szép sírhelyet! Sok szabad hely van még mindenfelé, nézzék csak! Válasszanak!” „Köszönjük, most nem szeretnénk” – válaszolja a férjem, és igyekeznünk kell, hogy ne röhögjünk hangosan. Mégiscsak temetőben vagyunk!
Aztán ahogy nézegetjük a sírokat, feltűnik, hogy jónéhányra nemcsak koszorúkat, virágokat helyeztek, hanem gondos kezek egy-egy üveg sört is. Világos: ha már az elhunyt annyira szerette a sört, tesznek a sírjára is, nehogy véletlenül hiányt szenvedjen belőle a túlvilágon!
Bohém népség, ugye?
