Pünkösd másnapján legációba menni nem ugyanaz, mint karácsony vagy húsvét első napján. Nemcsak azért, mert az ünnepek másnapján eleve kevesebb ember várható, mint az első – a „fő” – napon –, hanem azért is, mert a pünkösd az egyházi ünnepeink között is afféle mostohagyerek, míg a karácsonyhoz és a húsvéthoz sok minden egyéb kötődik. Gondoljunk csak a karácsonyfára, a Kisjézusra, a húsvéti nyuszira, a locsolkodásra, de (sajnos) a sokak körében mindennél fontosabb bevásárlásra is, amikor a média már hetekkel, hónapokkal azelőtt azt harsogja, hogy mi kerüljön az ünnepi asztalra, kinek mi lenne a legszebb ajándék, és az üzletek is tömve vannak az ünnephez kötődő ételekkel-italokkal, díszekkel és ajándéktárgyakkal. Ezekhez képest a pünkösd jelentősége mintha elfelejtődni látszana. Ha megkérdeznénk a hétköznapi embereket (nem a rendszeresen templomba járókra gondolok most), biztos vagyok benne, hogy többségük nem tudná megmondani, mit is ünnepelünk pünkösdkor. „Valami egyházi dolog” – mondanák sokan – „hosszú hétvége, amikor együtt lehetünk a családdal.”
Ehhez képest valami csodálatos dolgot élhettem át Felsőörsön a református gyülekezetben. A lelkipásztor, Kántorné Pólus Ibolya kissé szabadkozott is, hogy nem várható nagy részvétel (a bevezetőben említett okok miatt), ehhez képest számomra úgy tűnt, hogy nagyon sokan érezték úgy, hogy ezen az alkalmon is ott kell lenniük: gyerekek, fiatalok, középkorúak, idősek, férfiak és nők egyaránt… Felemelő élmény volt látni a tiszta, érdeklődő, együtt érző (a különírás szándékos) és együtt gondolkodó tekinteteket! Hálásan köszönöm a szívélyes fogadtatást, a lelkész segítségét, a kántori szolgálatot, a gyülekezet részvételét, és egyáltalán, hogy ott lehettem! Remélem, máskor is lesz lehetőségem találkozni mindenkivel.
Az igehirdetésen három kérdés köré épült: 1. Mi történt pünkösdkor? 2. Hogyan történt ez? 3. Történik-e ilyen ma is? Erre az utolsó kérdésre hadd idézzem saját történetemet tanúságtételül, amelyet megírtam Tainted Love – Romlott vágy című regényemben (amely amúgy nem önéletrajzi regény, de néhány velem valóban megtörtént eseményt felhasználtam benne):
„Napsugaras, kellemes tavasz volt; első kisbabánkat vártuk. Szerelmesek voltunk, boldogok, mit sem sejtettünk a fenyegető veszélyről. Jól éreztem magam – fiatal asszonyka –, akkoriban szüleim házában laktunk ideiglenesen. (…) Addigra már levették tőlem az AFP vizsgálathoz szükséges vért Budapesten, de nem izgultam miatta egy percig sem: fiatalok vagyunk, egészségesek, mi baj lehetne? Aztán kaptunk egy ajánlott levelet a rendelőintézetből, hogy nagyon magas lett az érték, valószínűleg gond van, de azért a biztonság kedvéért megismételnék a vizsgálatot. Ekkor már kissé aggódva mentünk „fel” Budapestre, s úgy gondoltuk, ott is maradunk, amíg megérkezik eredmény. Szüleim lakásában ért a telefon: ismét magas lett az AFP érték, menjünk be a főorvos úrhoz a Kapás utcai rendelőintézetbe. (…) A főorvos arcán mintha zavar futott volna végig, megigazította aranykeretes szemüvegét, leültetett, megköszörülte a torkát és ezt mondta:
- Asszonyom, sajnálattal kell közölnöm, a vérvizsgálat azt mutatta ki, hogy nagyon súlyos rendellenességekre kell számítanunk. A kisbaba valószínűleg nyitott gerinces, de lehet, hogy vízfejű is.
Erre egyáltalán semmit sem tudtam felelni. Annyira hihetetlennek tűnt! Az orvos – hogy kapjunk még egy halvány reményt – kiállított egy beutalót valamelyik kórházba, ahol az akkori legmodernebb ultrahangkészülék volt, de előre megmondta, hogy nem sok esélyt lát.
Szédülten támolyogtam ki a folyosóra, s akkor már nem tudtam visszatartani a könnyeimet, de lehet, hogy mind a ketten sírtunk. Így mentünk a Kapás utcán a Margit körút (akkor még Mártírok útja) felé.
S ekkor honnan, honnét nem, egyszeriben ott termett előttünk egy kedves arcú öreg néni, és így szólt:
- Gyermekeim, látom, hogy valami nagy szomorúság ért benneteket. De ne féljetek! Menjetek haza, nyissátok ki a Bibliát, és meglátjátok, nem lesz semmi baj!
Csodálkozva álltunk, szinte a földbe gyökeredzett a lábunk. S amikor hátrafordultunk, a néninek már nyoma sem volt, eltűnt hirtelen.
Persze hazaérve az volt az első dolgom, hogy megkeressem a polcon a Bibliát, s beleolvastam, ahol kinyílt, de már nem emlékszem, mit. Hittem is, nem is, amit az öreg néni mondott. Később apósoméknál a 9. emeleten a teraszon állva néztem lefelé, bámultam a sötét, elnéptelenedett parkot, s arra gondoltam, leugrom elkeseredésemben. Mindenki vigasztalt, hogy olyan fiatalok vagyunk, lehet még normális gyerekünk, emiatt nem szabad mindent feladni. De rettegtem attól, ami ránk várt...”
S 5 hónap múlva kislányunk, Bori teljesen egészségesen született! Olyannyira, hogy már két gyönyörű unokával ajándékozott meg bennünket!
…És ez nem az egyetlen csodálatos történet az életemben, amikor megtapasztalhattam Isten Szentlelkének erejét. (A honlapom olvasói bizonnyal olvashattak róluk...)
