Már több, mint hat hete kínlódok vele. Valamikor május közepén vettem észre, hogy fájni kezd a bal karom. Előtte elég sokat úsztam, úgyhogy arra gondoltam, talán megerőltettem. Ám amikor napok múlva még fokozódott is a fájdalom, elhatároztam, hogy elmegyek az orvoshoz. Mivel (még) nem látszott rajta semmi, azt mondta, hogy talán meghúzódhatott, fájdalomcsillapítót és krémet írt fel. Akkor már nagyon szenvedtem, hiába vettem be a gyógyszert, alig tudtam aludni. Másnapra a karomon megjelentek a hólyagos, piros kiütések, amelyek egyszerre fájtak és viszkettek. Visszamentem az orvoshoz, ránézett és meg is volt a diagnózis: övsömör. Telvirant, Milgammát és erősebb fájdalomcsillapítót írt fel, de biztosított róla, hogy sokáig el fog húzódni. Sajnos igaza lett…
Még egy-két hét után is annyira fájt – különösen éjszaka –, hogy sokszor sírtam is, nem tagadom. Napközben még csak-csak elvoltam vele, lekötött a munka, de nyugalmi helyzetben szinte elviselhetetlennek éreztem. Az is előfordult, hogy éjjel kimentem az udvarra, ott járkáltam nyöszörögve fel-alá, a karomat rázogatva, hogy ne zavarjam a férjemet; ha már én nem alszom, legalább ő pihenjen.
Mostanra sokat enyhült a helyzet, már beérem napi 1-2 fájdalomcsillapítóval. Szedem a Milgammát és mellé vitaminokat. A kiütések ugyan eltűntek, de az állandó tompa fájdalom megmaradt, ami szinte fellobban, ha valami nehezebb tárgyat kell(ene) felemelnem. Az ujjbegyeim egyfolytában zsibbadnak. Ha csak hozzáérnek a karomhoz, égető érzés fut végig rajta.
Nem tudom, mikor lesz vége! Már nagyon unom. És rájöttem: a fájdalomhoz bizony hozzá lehet szokni. Csak hát ki akarja így tölteni a napjait? Mégis, muszáj megtenni a mindennapi feladatokat, és a sportot sem akartam abbahagyni. Szerencsére a futástól nem lett rosszabb, így azt tudtam folytatni, de az edzéseket egy hónapra fel kellett függesztenem. A múlt héten kezdtem újra, de csak amolyan könnyített formában. Az úszás pedig még jól is esik szerencsére. Lassan-lassan azért javulok, javulgatok.
