Ma a 6. osztályban angolórán a „spy” (=kém) szót szeretettem volna megtanítani. Eléggé kézenfekvő módon az Egri csillagok jutott eszembe, minthogy nekik az a kötelező olvasmány. Arra gondoltam, hogy Varsányi Imréről mondok pár mondatot, amiből majd rájönnek a szó jelentésére. (Pl. Varsányi was a spy. He got information from the Turkish.) Azért a biztonság kedvéért megkérdeztem (természetesen angolul), hogy ki olvasta a regényt. Senki sem jelentkezett. Talán nem értik, mit kérdeztem? Magyarra fordítottam hát a beszédet.
- Tényleg nem olvastátok?
- Hát, én valamennyit elolvastam… - jött a tétova válasz egy kislánytól.
- Nem az a kötelező olvasmányotok?
- De igen – felelték.
- És mikorra kell elolvasni? – kérdeztem naiv módon.
- Már vettük! – mondták kórusban.
- De hát ha senki sem olvasta, akkor hogyan? Nem értem – mondtam, mert tényleg nem értettem.
- Megnéztük a filmet!
- Ja, vagy úgy… – döbbentem meg. – De az nem ugyanaz! – tettem hozzá teljesen hiábavalóan.
Elszomorodtam. Magam is tanítottam magyart, és akkoriban elképzelhetetlen volt, hogy a kötelező olvasmányt ne olvassák el a gyerekek. Igaz, A kőszívű ember fiaival én is tettem engedményt – helyette Az arany embert vettük –, de a többinél nem volt pardon. Főleg az Egri csillagoknál! Hiszen annak annyira érthető a nyelvezete, olyan fordulatos a cselekménye, hogy egy kisiskolás gyereket is lebilincsel (-ne, teszem hozzá, mert szerintem kevés gyereknek adatik meg, hogy – mint nekem és a gyerekeimnek – a szülei már kicsi korukban esti mese gyanánt részletekben felolvassák).
Persze már az én időmben is voltak, akik megpróbálták elbliccelni az olvasást és a filmmel kiváltani (a videó addigra elterjedt dolog volt). Ezt úgy védtem ki, hogy mielőtt elkezdtük az adott regény tárgyalását, írattam egy röpdolgozatot olyan kérdésekkel, amelyekre csak az tudott válaszolni, aki olvasta. Szó sincs róla, nem a részletekben vájkáltam, hanem pl. ilyesmire kell gondolni (a Légy jó mindhaláligot példának véve): Ki volt szerinted Misi legjobb barátja? Akik csak a filmet látták, azok kivétel nélkül azt válaszolták, hogy a rigó.
Rá lehet-e venni, akár kényszeríteni a gyerekeket, hogy elolvassák (legalább) a kötelező olvasmányokat? Bennük van a hiba? Vagy a magyartanárokban? Vagy maguk a regények nem alkalmasak rá, hogy felkeltsék az érdeklődésüket?
Ezeken a kérdéseken érdemes elgondolkodni.
Ami az elsőt illeti, az a véleményem, hogy mindenképpen meg kell próbálnunk. A mai gyerekeknek igenis szükségük volna rá, hogy megismerkedjenek a klasszikus magyar irodalom legalább egy szeletével, és ezt valahogyan el kell érnünk. Az én módszerem – ld. fentebb – működött. A gyerekek rájöttek, hogy makacs vagyok és kitartó: addig gyötröm őket, amíg tényleg el nem olvassák… vagy megbuknak! Tudom, ez nem valami népszerű álláspont a mai világban, amikor a kötelesség egyre inkább elsikkad, és sajnos nem csak az iskolában… Ám végül a kötelező olvasmány el nem olvasása miatt senki sem bukott meg. (Csak a Himnusz miatt – ez volt a másik vesszőparipám. A pótvizsgára megtanulta a leány – mondtam neki, hogy csak ezt fogom kérdezni –, és át is ment.)
Manapság sok vita folyik arról, hogy a kötelező olvasmányok elavultak, a mai gyerekek számára érthetetlenek és unalmasak, és hogy helyettük mit kellene olvastatni velük. Ez részben igaz, pl. a már említett A kőszívű ember fiai esetében. A többiben is látok némi problémát, méghozzá azt, hogy szinte mind elsősorban fiúkról szólnak, így őket célozzák. Tüskevár, A Pál utcai fiúk, Légy jó mindhalálig… Az egyetlen üdítő kivétel „lányos” könyv A két Lotti, de úgy tudom, ez is csak ajánlott olvasmány. (Még a mostanában felkapott és iskolai tananyagnak is ajánlott Harry Potter is inkább fiús – vagy tévedek?) Akkor hát mit olvastassunk?
Az igazi megoldást a választási lehetőségben látom. Tehát ha már Jókai, maradhat A kőszívű…, de inkább Az arany ember, esetleg a nehezen olvasóknak a rövid Sárga rózsa. Móricztól a Légy jó… mellé az Árvácska. És mit szólnátok Szabó Magda: Mondják meg Zsófikának című regényéhez?
Magyartanárságom idején a 8. osztályban mindenkinek el kellett olvasnia plusz egy regényt a kötelezőn kívül, amiket ők választottak maguknak, de többnyire én választottam nekik (javarészt a saját könyvtáramból) s igyekeztem személyre szabni, azaz mindenkinek valami testhezállót találni. A kapott vagy választott regényből aztán kiselőadást kellett tartani, ami – bármily meglepő – mindenkinek sikerült! A minap a kocsmában szóba elegyedtünk egyik régi tanítványunkkal, aki elmesélte, hogy a mai napig élénken emlékszik arra a Bertha Bulcsú kisregényre, amit be kellett mutatnia. (Vajon melyik lehetett az? Ki találja ki?)
Kíváncsian várom a hozzászólásokat!
