Egészen pontosan itt, Nagyalásonyban.
Emlékszem, ideköltözésünk után még vagy tíz évvel is megkérdeztek bennünket: „Hogy bírjátok? Megszoktátok már?” Csak nevettünk rá: „Ennyi idő alatt? Már rég elköltöztünk volna, ha nem éreznénk jól magunkat!” Budapest után nagy váltás volt, annyi bizonyos. Ám sok változás történt az alatt a több, mint 30 alatt, mondhatnám, kezdünk városiasodni. (Hogy? Erről majd később.)
Már nem vonulnak tavasztól őszig a tehenek az utcán, disznót alig tartanak, tyúkokat is kevesebben. Egyre több ember hagyja parlagon a kertjét, nem minden asszony süt süteményt, inkább megveszik a boltban a készet. Viszont 20 éve nagyon furcsán néztek arra, aki futott, kerékpárral legfeljebb a boltba mentek, nem sportolni, és a kutyáját se sétáltatta senki. (Itt szúrom közbe, hogy miről lehet megismerni, hogy egy település város-e vagy sem. Van erre egy mókás elméletem: ha látsz kutyaszart az utcán, akkor város! Egyszer Nyírbátorban jártam tankönyvszerző társaimmal, és nem tudtuk megállapítani, hogy nagyközség-e vagy város, s akkor mondtam a többieknek ezt a kutyaszaros dolgot. Bejött! A programnak helyet adó iskola előtt ott volt egy kutyaszar, és odabent első dolgom volt megkérdezni, város-e Nyírbátor. Igen, az – mondták büszkén – amit már úgyis sejtettem).
Miért szeretek Nagyalásonyban élni? Mert ha az uram ottfelejti este a biciklijét a kocsma előtt, akkor betolják az udvarba, hogy el ne tűnjön. Tavaly a pénztárcáját hagyta ott, és nem telt belé félóra, egy kissé kapatos ember csöngetett be, hogy visszahozta, s természetesen a pénz hiánytalanul benne volt. Egyébként nappal nem is kell bezárni az ajtót, a kaput, ha otthon vagyunk, hiszen ha jön valaki, inkább hoz valamit, mintsem vinne. Az autót is nyugodtan nyitva hagyhatod, amíg beugrasz a boltba. Amikor lányomnak csomagja érkezett, amit nekem kellett átvennem és nem volt nálam annyi pénz, elrohantam a postára, de nemhogy nem kellett végigállnom a sort, mindenki azonnal nyúlt a pénztárjába, hogy kisegítsen. És amikor reggel elindulok munkába, s egy macska ráérősen sétál a járdán, az nekem olyan békés kép. Vagy amikor a mi macskánk utánunk jön az iskolába, a templomba vagy a kocsmába és meg van sértve, amiért nem engedik be... Hát ilyenek.
Anyukám azt mondja: vidéken élni luxus. Igaza van: itt minden drágább. Nem csak az áru a boltban, hanem a víz, a gáz, az áram, az internet… De amikor a kolléganőm hoz négy megpucolt kakast, külön csomagolva az aprólékot, amiért nagyon méltányos árat kér, és amiből olyan isteni leves lesz, az megfizethetetlen. Tudjuk, kinél lehet tojást kapni, ki füstöli meg a kolbászt, ki fűrészeli fel a fát, ki szántja föl a kertet vagy kovácsol vaskeretet… és még sorolhatnám.
Az édesapám itt van eltemetve, az édesanyám is itt lesz, és én is. Remélem.
