Amikor megkérdezték tőlem, hogy: Na, milyen volt Angliában? Azt feleltem: Háát… képzeld el, hogy 15-en voltunk, és én voltam az egyetlen, aki tudott és hajlandó volt angolul beszélni!
Szóval kudarcélmény! Mert azért vittem 12 gyereket (igaz, az egyikük 21 éves lány volt), hogy gyakorolják és fejlesszék angoltudásukat, amire igazán minden lehetőség adott volt: délelőtt angolórák, délután kirándulások csupa olyan kedves emberrel, akik nagy szeretettel fogadtak bennünket, és minden lehetőséget megragadtak (volna), hogy beszélgessenek velünk. A felnőttek – kolléganőm és édesanyám – nem tudnak angolul, és mégis igyekeztek; beültek az angolórákra, érdeklődtek minden iránt, és amúgy rengeteget segítettek. Nem is tudom, hogyan bírtam volna, ha ők nincsenek ott! Mert a gyerekek meglehetősen önállótlanok, vagy egyszerűen csak nem veszik észre, hol lenne szükség a közreműködésükre (tisztelet a kivételnek); a reggeli és az ebéd előkészítése, a vacsorafőzés, a mosogatás, a rendrakás nem ment volna magától.
Az igazi csalódást mégis az jelentette, hogy szinte egyikük sem akart angolul kommunikálni, pedig a csapatban hárman is voltak, akik az idén középfokú nyelvvizsgát szándékoznak tenni. (Hát ezek után nem is tudom, érdemes-e foglalkoznom velük…) Az angolórákon persze jól viselkedtek - szóval csendben voltak :D -, udvariasan viselkedtek a 85 éves Paul bácsival (az angoltanárunkkal); amit ismételni kellett, azt elismételték, a legtöbbnek sikerült megtanulnia az evangéliumot dióhéjban (János 3:16), szóval ezzel nem volt gond. A programok talán élvezetesek voltak számukra (sheringhami városnézés, istentisztelet Cromerben, Hotel Pleasunce Overstrandben, Sharingham Park, Gazebo, fókanéző túra hajóval Blakeney-ben, séták a tengerparton), bár hallottam ennek az ellenkezőjét is némelyektől.
A városi vetélkedő – town quiz – viszont totális kudarc volt. Előtte lementem a városba összeállítani a kérdéseket, igyekeztem érdekességekre irányítani a figyelmet, és természetesen több olyan kérdés is volt, aminek a megválaszolásához a helyi emberekkel kellett (volna) beszélgetni, amit előre lebeszéltem az illetőkkel, akik nagyon lelkesen fogadták a feladatot. Nem kell itt bonyolult dolgokra gondolni, csupán olyasmikre, hogy mi a neve, hány gyereke van, van-e állata otthon stb. szóval amit egy ötödikes gyerek is meg tudna kérdezni. Vagy olyasféle feliratok értelmezése, hogy pl. Mind the step (Vigyázz, lépcső), amilyenekkel számtalanszor találkozhattak (és persze fel is hívtam rá a figyelmüket). És az elérhető 30 pontból a győztes (?) csapat 9 pontot ért el! Pedig ezt eddig minden csoportommal megcsináltam (nem emlékszem, hánnyal, de legalább nyolccal), és soha ilyen siralmas eredmény nem született.
Érdekes, hogy a kisebbek (volt pár hatodikos) jobban mertek kommunikálni, de a nyolcadikosok között is akadt néhány, akik az angoljegyeiket tekintve nem tartoznak a jobbak közé, és mégis többször igyekeztek szóba elegyedni az angolokkal, mint a többiek.
Sokat tanultam a kompetenciákat illetően!
