Újév napja, január 1., és mi már a kora reggeli órákban útra készen állunk. Egy-egy pohár meleg bor volt a reggeli, persze a kenyeret nem pótolta semmi, de új reménnyel eltelve útnak indultunk. Alig egy órai gyaloglás után hatalmas gépek jelentek meg felettünk. Egy fa alatt állva figyeltünk, és most először láttam bombát hullani. Hamar egy közelben lévő épület pincéjében találtunk menedéket. Szegény lakosok, sokan hajlék nélkül maradtak! Szomorúan kezdődik részükről az újév…
Amikor minden elcsendesedett, nyakunkba vettük az utat, hiszen sok-sok kilométert kellett még megtenni, amíg a kijelölt helyre érünk. Újból róttuk az országutat, szótlanul magunk mögött hagyva sok kilométert, és mindig figyeltük a kilométerköveket, hányat kell még lépnünk a következő faluig. Így jutottunk el Nyergesfaluig. A falu előtt megállított két orosz, biztosan azt kérdezték, hová megyünk, célunk mindig az előttünk levő falu volt. Ők magyaráztak valamit Budapestről, de nem értettük meg egymást, így utunkra bocsájtottak. Nemsokára elért bennünket egy személykocsi, benne ült két orosz. Az egyik kiszállva a kocsiból erővel betuszkolt bennünket, persze az ital erősen érzett rajtuk. Menekülni nem lehetett, és azzal a gondolattal, hogy a faluba érve kiszállhatunk, beültünk.
Már bejutottunk a faluba, az autó csak ment, egy kanyarnál lejutott a Duna-partra, itt egyszerre több lövés dördült el. Az orosz kiugrott és a Duna túlsó partja felé lőtt. Ekkor jött egy lövés, és éreztem, hogy eltalált. Az orosz észrevette, beugrott a kocsiba és erősen hátrálni kezdett. Talán a nyolcadik házhoz érve behajtott egy udvarba, itt az ajtók mind zárva voltak, erre az egyiket berúgta. Én kezdtem levetni a hatalmas ruhatömeget, ami rajtam volt: egy hatalmas férfikabát, az én kabátom, egy báránybekecs, és lekerült az utolsó kiskabát is, mind átlőve, csupán egyetlen, a legalsó ruha nem volt átlőve. Ugyanakkor Gizike kabátjai is át voltak lőve, de hála Istennek megmenekültünk. Sietve eltávoztunk innen, félve, hogy ez a két részeg utunkat állja. Az este pedig rohamosan közeledett, és szállás után kellett nézni, nem egy, se nem két nyelv elől.
Búsan elballagtunk, és már azt hittük, Isten szabad ege alatt töltjük el az éjszakát, amikor megnyílt előttünk egy ajtó 130 pengőért, és ezért a nagy összegért kaptunk egy kis sarkot. Én pedig alvás helyett keserves könnyeket hullattam, arra gondolva, hogy mire is jutottam. Egy sarokban ülve kell várnunk a virradatot. Nem tudom, mit vétettünk mi szegény üldözött magyarok, hogy ilyen szomorú sors várt ránk, itt állunk otthon és minden nélkül, más kegyelmére utalva, és mint a koldus, könyörgünk egy pici helyért, és oly kevés megértésre találunk.
Innen nem tudtunk továbbjutni, mert egész éjjel súlyos harcot vívott az orosz és a német, és mire 3-át írtunk, újból német katonák százai özönlötték el az utakat, és mi boldogan vettük tudomásul, hogy a német Budapest felé menetel.
A délelőtt, mikor mi is útnak indultunk, amerre a szem ellátott, az országúton tank tankot ért, és hatalmas kocsik mindennel megrakva, mi meg – habár még mindig nagy út állt előttünk – boldogan gyalogoltunk. Itt belekerültünk az összetömörült német kocsik és gyalogos katonák tömegébe, s újból megtámadtak az orosz gépek, sűrű géppuskatüzet zúdítva ránk, mi pedig a németekkel az úton hasaltunk és vártuk az indulás idejét. Az oroszok elmentek, és a németek jókat nevetve végezték tovább dolgaikat.
Errefelé rettenetes állapotban voltak a faluk, nagy csaták nyomai voltak láthatók, minden a pusztulás képét mutatta. Üzletek kirabolva, minden az utcákon hevert, elégett tankok az utak mellett, itt-ott egy-egy holttest, hullarészek, egy-egy ló és még sok minden tarkította az utat. Már jó néhány község volt a hátunk mögött, amikor Komárom előtt felvett egy német kocsi, az elhozott Komáromig, innen pedig sok más emberrel együtt egy másik megint Győrig, így csak kibírtuk ülve, bár hideg is volt. Délután beértünk Győrbe, a váróteremben alig lehetett látni a sűrű füsttől, és ember ember hátán szorongott. Nekünk is csak sok tolongás után jutott egy szék. A váróterem egy feketepiac benyomását keltette, itt mindenki vett és eladott. Hatalmas zsákokban dohány és szalma, először azt hittem, a Telekin vagyok. Elővettük egyetlen szelet kenyerünket és egy falat kis húsunkat, s jóízűen elfogyasztottuk abban a tudatban, hogy reggel úgyis hazaérünk.
Innen vonattal jutottunk tovább 6 óra 25 perckor, érintettük Kónyt. Szerettem volna felőled érdeklődni, kisfiam, de oly rongyos a ruhám, másfél hét óta szedte az ág, és sehol nem tudtuk rendbe szedni, így elhatároztam, hogy először kicsit rendbe szedem magam, és így indulok a keresésedre. Este 11-re ideértünk Eszterházára, innen nincs tovább vonat, így újból itt töltöttük az éjszakát. A váróteremben egy sarokban ülve értük meg a 4-ét.
Reggel megtudtuk, hogy csak este indul vonat, így újból gyalogszerrel indultunk tovább. Az a tudat, hogy utunk utolsó szakaszához értünk, boldogsággal töltött el, de még így is le kellett róni 25-30 kilométert. Egyik falu a másik után maradt mögöttünk, a lábaim mindig nehezebbek lettek, és már messze mögötte maradtam Gizikének, de mire megkondult a déli harangszó, elértük végcélunkat, Iván falut Sopron megyében. Itt szeretettel fogadtak engem, mint idegent. Nem tudom, meddig lesz ez az otthonom, bár minden gondolatom nálatok van.
És ma január 17-e, betöltöttem a 42. évemet. Ma történt meg először, hogy te, kisfiam, nem csókkal ébresztettél, mint eddig. Elmaradt mindhármatok jókívánsága, de én szeretettel gondolok rátok. Tudom, ma reggel, bármerre is vagytok, ti is rám gondoltok a messze távolban, bár egyikünk sem tudja, merre vetette a másikat a sorsa. Ezen néhány sort, azaz életem legszomorúbb szakaszát sok könnyhullatás közben leírva néked szántam, kicsi fiam.
Iván 1945. január 17.
