Kezdőlap

1945, éhség, háború, oroszok, szomjúság

Menekülésünk (Kató néni naplója) 3. rész

2018. január 19.

Innen délután mentünk tovább, Rudi is velünk maradt. Elérkeztünk egy veszélyes ponthoz, ahol csak egyenként juthattunk át, és sajnos az utolsó szakasz orosz kézre jutott. A szomorú menet így erősen megfogyva indult tovább a zúzmarás fák szegélyezte utakon. Ekkor már mindenki nehezen emelte lábait, és ha a menet megállt, rögtön lefeküdtünk a havas úton, és elnyomott az álmosság, alig tudott apu sokszor felrázni, de menni kellett.

Ekkor feltűnt a távolban egy orosz tank. Pillanatok alatt kétfelé vált a menet, és a kétoldalt szegélyezett erdőbe menekült mindenki, csak a fegyveres férfiak maradtak elöl, de Isten kegyelmes volt hozzánk, elkerült a veszély, és mi újból megindultunk a hegyen fel, majd újból le. A késő éjszakai órákban értünk oda, ahol már lentről hallatszott az orosz „hejde-hejde”. Nagy csendben vonultunk le a faluig, de sajnos olyan erős volt az orosz nyomás, hogy a mi katonáink kevésnek bizonyultak, és ezért vissza kellett vonulnunk a hegy tetejére. Itt a zúzmarás fák közt a havas hegy tetején pihentünk le, de a hidegtől nem bírtam elaludni. Apu talán egy picit aludt, de másnap reggel nem tudott már lábra állni, oly éhes volt. Még akadt a kenyérzsákban egy doboz konzerv és akadt egy kis gyertya is, és azon megmelegítettük, az egyik társunk adott egy szelet kenyeret, ezt erővel megetettem apuval. Ez már 29-én volt, így töltöttük el a házassági évfordulónkat sok könny és szomorúság közt. Apu sírva ette meg, mert én nem ettem belőle, de én váltig erősítettem, hogy nem vagyok éhes. Könnyei belefolytak az ételbe, és a házasságunk óta először történt meg, hogy nálam nélkül evett meg valamit, én pedig csak ittam. Egy kis pohár vízért 1 pengőt adtam, mert ekkor már a fákról a zúzmarát ettük meg és a havat, ahol tiszta volt. Reggelre hatalmas német erő jött a segítségünkre, és megtámadták a falut. Szegény Rudi itt maradt el tőlünk, puskát nyomtak a kezébe és ment a német és a magyar csapatokkal. Többé már nem láttam.

Délután már hozták fel ide a tisztásra a sebesülteket. Szegény katonák itt fekszenek köztünk segítség nélkül, és az orosz mind sűrűbben küldi ide a népek közé a csomagjait. Már nem tudjuk, hová meneküljünk, és már jön a felszabadítás, újból előttünk az út, már mindenkin valami fásultság vesz erőt, és fejhorgasztva bandukol a hazátlan szomorú csapat.

Egy kis patakhoz érve a katonák bajonéttel felverték a jeget, mindenki egy darabot vett, és ezzel enyhítettük szomjúságunkat. Hosszú menet kígyózott végig fáradtan az erdei úton, amíg ránk borult a sötétség. Hosszú gyalogolás után újból megállt a menet, és itt ránk törtek a partizánok. A mi fegyveres embereink rögtön szembeszálltak velük, mi pedig a végtelen nagy erdőségben lelapulva vártuk a menekvést, ami nemsokára bekövetkezett. Aztán másfél óra pihenés után tudtunkra adták, hogy el kell szakadnunk a férfiaktól. Én sírva néztem apura, a válás gondolata majd megőrjített, ő pedig szembeszállva mindenkivel kijelentette, hogy utolsó leheletéig együtt maradunk. És elindult a menet.

Alig egyórai gyaloglás rettenetes hegyoldalakon, ahonnan csak négykézláb jutottunk le. Az orosz erősen lőtte a terepet, a lövedékek süvítve csaptak be hol jobbról, hol balról, és a következő órában elvesztettük egymást. Még egy órával ezelőtt azt gondoltuk, belehalunk, ha válni kell, én összetett kezekkel könyörögtem, ne hagyj el minket, és most itt állunk teljesen egyedül, nem tudva, merre sodorta a sors. Mi pedig egynéhány gyáva magyarral barangolunk az éjszakában, így lett sok száz meg száz magyarból egy szomorú tíztagú csoport. Széttépett bennünket az idő, a megpróbáltatás és az orosz ágyúdörgés. Ekkor már a halál gondolatától sem irtóztam, hiszen itt állok teljesen egyedül a vaksötét éjszakában, és még azt sem tudom, kicsi fiam, merre jársz, élsz-e még.

Sok-sok bandukolás után láttunk egy kis tanyafélét, ide fordítottuk lépteinket, abban a reményben, hogy végre fedél alá jutunk. Ekkor már csak négyen voltunk: két alig 17 éves fiú, Gizike és én. Az egyik épület egy kis kastélyszerű épület volt, itt elutasítottak bennünket, ellenben feljebb ott állott egy kis ház, ide rögtön bebocsájtást nyertünk, és öt napi gyaloglás után december 30-án reggel fél 5-kor jutottunk először fedél alá. Ezen az úton ismerkedtem meg először az éhség kínzó fogalmával. Öt nap éhesen és szomjasan.