Minden évben szerettem volna megnézni az előadást, de – ahogyan ez lenni szokott – mindig közbejött valami. Most éppen a félév legnehezebb vizsgájára való készülés… Ám reggel kaptam egy üzenetet a másod-unokatestvéremtől, Truditól (aki szintén szerepel a darabban), hogy félretetetett nekünk két jegyet aznap estére. Muszáj volt hát elmenni – annál is inkább, mert az a bizonyos vizsga éppen bibliaismeret lesz… Ráadásul édesanyám épp nálunk volt, így neki is kapóra jött, hogy találkozhat a – nem is annyira távoli – rokonaival.
Csodálatos látványt nyújtott a kivilágított kálvária. Amikor megszólalt a zene és bevonultak a színpompás jelmezbe bújt szereplők, végigborzongtam; éreztem, hogy nem mindennapi élmény vár rám. Micsoda fantasztikus dolog, hogy egy faluközösség apraja-nagyja belefog egy ilyen hatalmas vállalkozásba, s azt végigjátssza minden évben több estén keresztül. Igen, a Jézust megformázó színészt kivéve mindenki magyarpolányi lakos, akik közül a túlnyomó többség profi alakítást nyújtott (egyetlen kivételként a Máriát alakító nőt lehetne megemlíteni, aki ugyan nagyon szépen beszélt, ám meglehetősen hamisan énekelt). Örömmel láttam a szereplők között Trudi férjét, Kauker László Frédit Annás főpapként, és fiát, Marcellt, aki az egyik ördögöt játszotta. Amúgy számomra a legmeghatóbb jelenet az volt, amikor Jézus a kisgyermekekkel táncolt. A legkatartikusabb pedig az, amikor a feltámadást szimbolizálva hirtelen felgyúltak a reflektorok és a kálvária fénybe borult; bevallom, kicsordultak a könnyeim. Ekkor már egy-egy villám cikázott végig az égen és mennydörgés hallatszott, ám az eső csak akkor kezdett el esni, amikor a jól megérdemelt vastaps után a színészek és a közönség hazafelé indult. A kocsiig érve bőrig áztunk, de ki bánta?
Drága polányiak, köszönjük a felemelő élményt!
