Két hete halt meg Jókai Anna, egyik kedves íróm. Mivel az utolsóként – épp az Ünnepi Könyvhétre megjelent – regényét még nem olvashattam, (stílszerűen) a Mindhalálig című kötetéről született gondolataimat szeretném megosztani veletek.
Sok emlékem kötődik Jókai Annához. Még középiskolás voltam, amikor elsőként a Tartozik és követel c. regényét olvastam el, amely akkora hatást tett rám, hogy elkezdtem begyűjteni a többit is, s azt hiszem, sikerült mindegyiket megszereznem. Ez nagyon jól jött, amikor a szombathelyi Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskolán a 4. évfolyamon Lőrinczy Huba irodalom vizsgáján épp őt húztam. Azt kérdezte a professzor úr: „Ön szerint milyen élethelyzeteket tudott Jókai Anna a legérzékletesebben bemutatni?” Azt feleltem: „A veszekedéseket.” És miután ezt az állításomat sok-sok példával támasztottam alá, mosolyogva írta be az ötöst az indexembe.
Jókai Annával személyesen 1998-ban találkoztam először; a pápai színházban tartott előadást és dedikálta frissen megjelent Ne féljetek c. kötetét. Azt mondtam neki akkor: „Írónő, én még mindig félek a haláltól…” Kedvesen a regény címével válaszolt… Ma már nem félek, de sok évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ezt a könyvet újra legyen erőm kézbe venni és elolvasni. Meg kellett érni hozzá.
Eltelt több, mint egy évtized, amikor az Apáczai Kiadó rendezvényein láttam újra. Megérintett írói és emberi nagysága, pedig csak egyetlen novelláját olvasta fel, a Magyaróra címűt. Igen, hajdani magyartanár koromra emlékeztetett és érzékeny húrokat pengetett bennem. Bizony, ő is átélte a tanársors gyötrelmeit és gyönyörűségeit…
Miről szól a Mindhalálig? Igazából egyetlen napról. Lélektani dráma.
Törtel Géza befutott író, aki az alkotói magányosság, a szerelmi csömör kínjai közt fizikailag és szellemileg kisemmizettnek érzi magát, egyre az emlékeibe menekül, ezekből sejlik fel rögös életútja. Nem tudja feldolgozni első szerelmétől, az egyszerű lelkületű Gabitól született kislánya, Pörzsike halálát. Mostani felesége, Gizella orvos, ő tények, a gyakorlati igazságok embere. Az egymás meg nem értése ott feszül közöttük, zajlanak a szócsaták éles vágásokkal. Vendégeket várnak, Kincsi néni, a bejárónő a konyhában sürgölődik a hidegtálak és koktélok elkészítésével, szem- és fültanúja a házaspár folyamatos veszekedésének. „A legnagyobb önzés a szeretetvágy, a valódi, áradó szeretet hiányát mutatja, a környezetet csak dögleszti, sorvasztja.”
Végül megérkeznek a vendégek: „Odakünn agresszív csengőszó. Azértis-kacagások. Selyempapír zizzenése. Az ajtó nyílik, és köszöntik egymást az irgalmas látszatok.” Ezzel vége.
