Beszélő név a Stone (=kő) – és az Irving is majdnem carving (=faragás) – egy olyan írónak, aki a világ legjobb szobrászáról, annak monumentális alkotásairól ír monumentális regényt. Nem tudom, könyvben hány oldal lehet, én e-könyvben olvastam egy héten keresztül. Nem untam meg egyszer sem, sőt a héten valóságos Michelangalo-lázban égtem, előkeresvén a régi albumomat, amelyben láthatóak szobrai és festményei. Olvasás közben fel-fellapoztam az aktuális műveknél, és több szoborra rákerestem a neten, hogy minden szögből láthassam.
A regény a művész életét dolgozza fel gyerekkorától fogva, amikor először bekerül egy „bottegába” (az olasz szó itt műhelyt jelent), ahol a mester azonnal felfigyel tehetségére, és szokatlan módon ő fizet neki, hogy taníthassa. Végigkísérhetjük Michelangelo rögös útját a hírnévig, és még azon is túl. Soha nem volt könnyű sorsa. Fiatalon az apja szedte el minden dukátját, ám ő később önszántából támogatta, sőt fivéreit is családjaikkal együtt, magára szinte alig költött. Ami pénze maradt, azon márványt és szerszámokat vett. Döbbenetes volt szembesülni azzal, milyen létbizonytalanságban élt már világhírűként is.
Hogy 90 éves koráig folyamatosan alkotni tudott, azt mély hitének köszönhette. Ezért még jobban megviselte, amikor sokan támadták pl. a Sixtusi Kápolna „szemérmetlen” alakjai miatt (az egyik pápa egyenesen le akarta meszeltetni), hiszen a meggyőződése az volt, hogy az Isten így teremtette az embert, tehát az így szép. Gondoljunk Dávid gyönyörű alakjára! És próbáljuk elképzelni, hogy a gigantikus márványtömbből hogyan tudott megszületni – ehhez Michelangelo zsenialitása kellett. Igaz, ő azt mondta tréfásan, hogy a szobor benne van a kőben, neki csak a felesleget kell lefaragni róla… Ó, ha tényleg csupán ennyi lenne! Egy rosszul kiszámított ütés a kalapáccsal, egy megcsúszott véső, és kárba vész hónapok, sőt évek munkája.
Az is megragadott, hogy az igazi szerelem csak 60 éves kora után talált rá (hogy Vittoria és Tommaso közül az egyik, vagy mindkettő személyében, azt ne firtassuk), és még 80 évesen is tele volt tervekkel: ekkor vette át a Szent Péter Székesegyház építését elődjeitől, s közben festett is, faragott is. Évszázadok múltán is lélegzetelállító teljesítmény, bámulatra méltó ember.
Azt sajnáltam csak, hogy nem olvastam az előtt a regényt, hogy Rómában és Firenzében jártam. Mennyi mindent más szemmel néztem volna! És bementem volna a Sixtusi Kápolnába is, amit tavaly bizony elmulasztottam. Az elhatározás megérett bennem!
