A zarándoklatot záró körben legkedvesebb ökumenikus énekemből idéztem: „Hadd menjek, Istenem, mindig feléd / Fájdalmak útjain mindig feléd” – aki járt már zarándokúton, pontosan érti, mire gondoltam. Még hozzátettem: „A szent angyalsereg mind nékem integet” – a társakra gondoltam, akik megnyíltak nekem, akiknek megnyíltam, akiktől nagyon sokat tanultam, és akiknek nagyon sokat köszönhetek.
Pedig rosszul kezdődött, nagyon szerencsétlenül. Józsinak akkor már több, mint egy hete fájt a lába, de szedte a fájdalomcsillapítókat, és abban reménykedtünk, hogy majd elmúlik, mint eddig mindig. De a helyzet inkább súlyosbodott, ezért az első éjszaka után hazament. Sírva búcsúztam tőle, és nem tudtam, mivel teszek jobbat: ha én is otthagyom a zarándoklatot és vele megyek, vagy ha maradok. Maradtam.
Nem bántam meg a döntésemet. Van abban valami borzongató, amikor az ember úgy a 20. kilométer után már nem érzi a hőséget, a fáradtságot vagy a fájdalmat a lábaiban, hanem egy titokzatos erő által csak megy tovább rendületlenül, vagy magányosan elmélkedve a csendes szakaszokon – minden nap több ilyen is volt –, vagy a társakkal beszélgetve. Hogy teljesen természetes, hogy egy iskola aulájában a kövön egy polifoam matracon alszol hálózsákban; hogy több, mint harmincadmagaddal 4 zuhanyzón osztozol, de a legtöbbször az erdőben pisilsz (fiúk jobbra, lányok balra :D)…
Csodálatos, hogy a házaspárok, a barátok, ismerősök (több ilyen is volt a csapatban) sem csak egymással foglalkoztak, inkább a többiekkel keresték a kapcsolatot. Majdnem mindenkivel sikerült hosszabban elbeszélgetni, és izgalmas volt, hogy aki elsőre nem tűnt különösebben rokonszenvesnek, azzal is meg lehetett találni a közös hangot; mindegy volt, ki milyen vallású, férfi vagy nő, fiatal vagy idősebb.
A programról (csak úgy jegyzetszerűen): Ménfőcsanak – Pannonhalma 22 km – Bakonyszentlászló 29 km – Bakonybél 24 km – Nagytevel 20 km. (Innen volt még egy 12 km-es szakasz Pápáig, amin már nem vettem részt, de a záró istentiszteletre visszamentem.)
Voltak számomra különösen meghitt pillanatok, először a Pannonhalmi Apátságban a vesperás (esti áhítat), a gregorián dallamok, a szerzetesek és a hely kisugárzása; a bakonyszentlászlói középkori kis evangélikus templom; a bakonybéli vesperás, ahová az utcáról együtt énekelve vonultunk be… és a legmeghatóbb élmény az alkonyatkor a Borostyán-kútnál tartott ökumenikus szertartás, ahol emlékeztünk keresztségünkre, kaptunk egy áldást mindhárom történelmi felekezet felszentelt emberétől: a katolikus Ábeltől, az evangélikus Gyöngyitől és a református Szakitól (a csak keresztnéven való említés szándékos), és együtt ünnepeltük, hogy a keresztség által egyek vagyunk.
Persze akadtak teljesen hétköznapi, ám az adott helyzetben felértékelődött élmények bőven: egy kupica pálinka a hosszú gyaloglás után, egy hideg sör a gici boltból, a János testvérék által a pihenőhöz szállított hideg ásványvíz (nehogy csak alkoholról legyen szó ;)), a Teveli-tóban úszás, a panoráma a Pápai Református Nagytemplom tornyából… A legnagyobb ajándékot mégis a társak jelentették. Sok nevet sorolhatnék most föl, de ne haragudjatok, hogy nem teszem: senkit nem szeretnék kifelejteni. Mert bár volt, akivel többször és hosszasan beszélgettem, és olyan is, akivel csak pár mondatot, nem biztos, hogy ez a meghatározó. Emlékezni fogok mindegyikőjükre.
S végezetül: köszönöm mindenkinek, akivel együtt lehettem; legfőképpen annak, akinek mindenért köszönettel tartozunk.
