Új-zélandi film, amely már az elején (majd a közepén és a végén is) könnyeket csalt a szemembe. Ráadásul napokig nem hagyott nyugodni, olyan kérdéseket ébresztett bennem, hogy szinte gyötört: nem találom a helyes, egyedül üdvözítő válaszokat!
A történet röviden: a Janus-szikla világítótornya egy szigeten áll az óceánon, több órányi hajóútra a szárazföldtől, ahová csak háromhavonta jön hajó. Ide érkezik az új toronyőrt, a háborús veterán,Tom Sherbourne (Michael Fassbender), aki a szigetre költözése előtt megismerkedik az életvidám, családi boldogságra vágyó Isabellel (Alicia Vikander). Levelezésbe kezdenek, s szép lassan szerelem szövődik köztük. Összeházasodnak, s boldogan, gondtalanul élnek immár ketten a szigeten. (Ezeknél a megható képsoroknál lábadt először könnybe a szemem.) Isabel nemsokára áldott állapotba kerül, ám elvetél. Búskomorságba esik, s bár Tom mindent megtesz, hogy jobb kedvre derítse (itt jön a második elérzékenyülés, látván, milyen jó ember, mennyire szerető férj), ám nem jár eredménnyel. A remény akkor éled fel, amikor Isabel újra gyermeket vár, ám a kisbaba idő előtt jön a világra és nem marad életben. Másnap egy gazdátlan csónakot sodor a partra a viharos óceán, benne – mintha Isten küldte volna – egy síró csecsemővel…
Többet nem árulok el; érdemes megnézni ezt a megrázó sorsokról, elhibázott döntésekről, az örökké élő reményről és szerelemről szóló csodálatosan szép, szívszorító és mélyen elgondolkodtató filmet.
