A cigány fiút – nevezzük Sándornak – negyedikes kora óta tanítottam (ma már gimnáziumba jár). Akkoriban is feltűnt, hogy mennyire értelmes és milyen fogékony az angol nyelv iránt. Tanulni ugyan nem szokott, de elegendő volt neki az, amit az órán hallott; így is jeles bizonyítványokat szerzett. Később a tanulmányi eredménye valamelyest gyengült, de ezzel együtt is az osztály élvonalába tartozott.
Amikor 7. osztályos korában az osztályfőnöke lettem, jobban utánanéztem a családi körülményeinek. Nevelőapja sokat iszik, gyakran agresszív. Szerencsére van munkahelye, bár a fizetése nem látszik meg a család anyagi körülményein. Anyja otthon van a négy kistestvérrel; Sándor a legidősebb közülük. Kevés ruhája van, de azok divatosnak számítanak. Egyszer adtam neki egy nagy zsák jó állapotú ruhát: pólókat, ingeket, nadrágokat, amiket a fiam már nem hordott. Sándor ízlésének sem feleltek meg valószínűleg, mert egyiket se láttam rajta.
A 7. osztály végén kétnapos osztálykirándulást szerveztem, amire többen nem tudtak vagy nem akartak eljönni. Ennek részben örültem, mert nem szerettem volna, ha némely problémás tanuló megkeseríti a közös élményt. Sándor is bejelentette, hogy ő inkább otthon marad. Arra hivatkozott, hogy nem tudják kifizetni a kirándulás költségét, kb. 5000 Ft-ot. Az osztálypénzt – havonta 500 Ft-ot – sohasem hozta be (csak a ballagáskor, egyben). Akkor felajánlottam, hogy ha rendesen tanul és felveszik a gimnáziumba, ezt a pénzt befizetem helyette. Őszintén örült ennek, úgy láttam.
Azért nem lett olyan jó visszhangja ennek a jótékonykodásnak. A kirándulás reggelén a férjem a boltban meghallotta, ahogy Sándor anyja panaszkodik:
- Nem elég, hogy el köll menni kirándúni a fiamnak az Isten tuggya milyen messzire, még a kaját is nekem köll megvennem!
„Tessék, ez a hála”, gondoltam.
Amint Sándor kamaszodott, tanulmányi eredménye tovább romlott, a tanulás egyre kevésbé érdekelte. Korábban rá lehetett venni, hogy induljon különféle versenyeken (pl. természetismeret, angol), de már hallani se akart róla. Mi lesz így a továbbtanulással? Pedig kinéztem neki a közeli gimnáziumban az Arany János programot, és úgy látszott, neki is ínyére van a dolog. Ám a szünetekben mindig a szomszéd falubeli cigány fiúk társaságát kereste, akiknek volt okostelefonjuk, amiről hangosan szólaltatták a jellegzetes roma mulatós muzsikát.
Különösen az egyik osztálytársa volt rossz hatással rá, akinek több rendőrségi ügye is akadt, elég sok keserűséget okozva ezzel nekem is, mivel osztályfőnökként nekem kellett jellemzéseket írni, különféle papírokat kitölteni. Próbáltam Sándorral beszélgetni erről a „barátságról”, udvariasan meghallgatott ugyan, de nem válaszolt semmi biztatót. Aztán szerencsére történt közöttük egy affér, ami megváltoztatta a kapcsolatuk jellegét.
Úgy esett, hogy egyik hétfő reggel a két fiú az iskola előtt összeverekedett, és két tanárnak kellett szétválasztani őket. Megtudtam, hogy a másik srác – legyen Karesz – pénteken ellopta Sándor új melegítőnadrágját a szekrényéből. Az ostobaságot ott követte el, hogy abban jött iskolába hétfőn. Sándor meglátta rajta, s persze hogy a buszról leszállva nekiesett és agyba-főbe verte. Sajnos a verekedésért neki is intőt kellett adnom, de megmondtam neki, hogy teljesen egyetértek vele, és Karesz azt kapta, amit megérdemelt. (Magamban meg jót nevettem, és persze reménykedtem, hogy a harag kitart a ballagásig.) Kareszt az igazgató hazavitte, hogy átöltözzék, és a melegítő visszakerüljön korábbi, jogos tulajdonosához.
De hamarosan került újabb haver, szintén egyik, túlkoros osztálytársa. (Ennek akkor még nem gyűlt meg a baja a rendőrséggel, de a 8. osztály után igen – onnan tudom, hogy mivel én voltam az osztályfőnök, engem kerestek meg, hogy írjak róla jellemzést. Valamikor július közepén kellett ezt megtennem. Ekkor határoztam el, hogy ha csak egy mód van rá, nem akarok többé osztályfőnök lenni.) Az illetőt ugyancsak nem izgatta az iskola, ezért Sándor is – nehogy elveszítse a kegyeit – úgy mutatta, mintha ő is nagy vagány volna: nem hozta el a felszerelését, nem írt házi feladatot, és ha megkérdeztem, miért nem, hiszen ott volt a napköziben, ráért volna a tanulási idő alatt, csak a vállát vonogatta.
Azért nem vesztettem el a bizalmamat Sándorban, bár külsőleg is jelezni kezdte hovatartozását. Jellegzetes frizurát vágatott és tetováltatta magát, igaz, csak úgy tintával, házilag. A gimnáziumi felvételi előtt leültünk a könyvtárban beszélgetni. Elmondtam, milyen kérdések várhatók, mire mit feleljen, hogy öltözzön, hogy viselkedjen. Úgy tűnt, komolyan vette a tanácsaimat. Nagyon drukkoltam neki, mert meggyőződésem volt, hogy ha kikerül ebből a környezetből, lehet belőle valaki.
És sikerült! Nagyon örültem, és annak is, hogy kicsit megváltozott – ezúttal jó irányba. Komolyabb lett, jobban odafigyelt az iskolai dolgaira, az utolsó kirándulásunkra természetesen eljött (a problémás haverok nem), és szeptemberben elkezdte a gimnáziumot.
Pár hete benézett az iskolába, mikor meglátott engem, vidáman rám köszönt, érdeklődött a hogylétem felől.Jól nézett ki, tisztán, rendesen, divatosan öltözve, konszolidált frizurával. Remélem és kívánom, hogy megállja a helyét.
