A „legáció” szó jelentése a Pallas Nagylexikon szerint: „ünnepi követség, így nevezik a magyar reformátusoknál azt az intézményt, hogy a ref. főiskolák a három főünnepre (karácsonyra, húsvétra, pünkösdre) prédikálás végett az egyes egyházakba hittanhallgatókat, jogászokat és tanítóképző-intézeti növendékeket küldenek ki. Ez intézmény keletkezése valószínűleg a reformáció korára vihető vissza, amikor nem jutott minden egyházba lelkész, s a hiányon úgy segítettek, hogy legalább a főbb ünnepekre tanulókat küldtek. Legrégibb történeti adat reá vonatkozólag 1630-ból van, amikor Zólyomi Dávid részükre 50 frtot hagyományoz. 1671., amikor a sárospataki iskolát elfoglalták a reformátusoktól a jezsuiták, a tanulók egy része szinte a papokhoz ment segédkezni, sokan azért ez eseménytől keltkezik e szokás életbe léptetését. 1759 ápr. 26. a helytartótanács betiltotta a legációba menetelt s csak 1776. engedte meg újra; 1784-90. újra föl volt függesztve, s ettől kezdve ma is életben van. A legátusnak (ez a neve a legációba menő ifjúnak) az iskola pecsétjével megerősített könyvet (libellus) adnak, amibe az iskola részére küldött adományt bevezetik, továbbá az egyházat üdvözlő levelet (pátens); a legrégibb ilyen debreceni pátens Péczely Józsefnek, battyogi legátus korából, 1776-ból való.”
S így van ez ma is! Karácsony ünnepén minden hallgatónak legációba kell mennie egy vagy két napra, akár több gyülekezetbe is. A legátust kérő helyek közül lehet választani, amelyben a felsőbb éves hallgatók élveznek előnyt. Nekem, mint elsőéves teológus hallgatónak is kötelező volt vállalnom a szolgálatot – örömmel tettem –, s én is megjelölhettem több helyet. Olyanokat választottam, ahol valamennyire ismerős vagyok, s azért városokat (s nem falvakat), mert látni szerettem volna, milyen az élet a nagyobb gyülekezetekben.
Szerencsém volt! Keszthely jutott nekem, s már az előzetes telefonbeszélgetések alkalmával is nagy rokonszenvet éreztem Zichy Emőke, a gyülekezet lelkipásztora iránt. Nem csalódtam a személyes találkozásunkkor sem! Nagy szeretettel és empátiával vezetett be nemcsak az otthonos légkört sugárzó gyönyörű templomba, hanem a rám váró feladatok rendjébe is. Így minden – úgy érzem – szépen sikerült.
Kérlek benneteket, ne tartsátok fellengzősségnek, de életemben most először éreztem igazán, hogy leszállt hozzánk a Szentlélek. Már az is csodálatos érzést jelentett, hogy a templom szép lassan megtelt, de amikor felmentem a szószékre hirdetni Isten igéjét, és közben szinte tapintani lehetett az értő és érző figyelmet iránta… az valami borzongató és egyben felemelő volt! S az is, amit az úrvacsoraosztáskor tapasztaltam (ezt is most csináltam először). Az istentisztelet végén csak erősödött bennem az, amit végig éreztem: ennyi nyílt tekintetű, kedves, barátságos, rokonszenves és szép embert – beleértve a fiatalokat, középkorúakat és időseket – nem is emlékszem, mikor láttam együtt. Igen, van remény! Nem aggódom a magyarság jövője miatt egy cseppet sem. Tudom, érzem, hogy nemcsak Keszthelyen, hanem szerte az országban mindenütt találunk ehhez hasonló, élő, virágzó gyülekezeteket. Ugye, így van? ...
Hadd zárjam írásomat Kozma Imre atya gondolataival: „Karácsony átmelegít, mint a tűz, Azért ég, hogy emlékezzünk a megszabadító szeretetre, amit Krisztus hirdetett meg. Az Ő nevében szeressük azt, aki közel van hozzánk, s azt is, aki távol van; aki él, s aki már meghalt. Mondjuk ki a megbocsájtás szavait, s értsük meg, ezektől a szavaktól a lelki halált okozó sebek gyógyulhatnak be. Karácsonykor megajándékozzuk egymást, de ne feledjük, hogy a legszebb ajándék is csak alig képviselheti az ember szívét, amelynek legfőbb kiváltsága, hogy hasonlít Istenre. Énekeljünk és vigadjunk, mert a halállal szemközt hiábavalónak látszó élet karácsonykor értelmet kapott! De örömünk tetőpontján némuljunk el egy időre, mert vannak milliószám, akik szegények és elnyomottak, betegek, haláltusát vívnak, üldözést szenvednek – ma legtöbben krisztusi hitük miatt –, kín és aggodalom gyötri őket. Örömünket, ami az ő örömük is, mégsem fojthatja el semmi, mert annak örülünk, ami nem egyeseké, hanem mindenkié, a mindenségé: Betlehemben a világ sötétsége hasadt föl. Az a csecsemő tette ezt, aki akkor a betlehemi jászolban feküdt! Ez a karácsony lélegzetelállító öröme.” Köszönjük neked, Urunk!
