Tegnap nagyon nehéz napom volt. Hét tanóra, azután a nyugdíjasnapi műsor próbája a kollégákkal (ami igen jó hangulatban zajlott), majd önkormányzati ülés és az azt követő közmeghallgatás. Este 8 óra körül értem haza. Ekkor olvastam el azt az üzenetet, amelyet egy volt kedves tanítványom küldött. Bearanyozta a napomat! Meg is osztom nemsokára.
Némelykor – pl. a mai délelőtt után – megfordul a fejemben: „Hát érdemes? Kell ez nekem?” Képzeljetek el egy 5. osztályos angolórát, amit már elkezdeni is stresszes, mert több gyerek nem hajlandó oda ülni, ahová kellene. Néhányan egészen hátra mennének, bár tudják, hogy az, hogy nem akarnak részt venni a tanítási/tanulási folyamatban, feleléssel jár. Lazán kijelentik, hogy ők úgysem tudnak semmit, írjam be az egyest. Persze azért próbálkozom, mint ahogy igyekszik őket rábeszélni a pedagógiai asszisztens is, aki minden angolórán ott van. De hiába. Maradnak az utolsó sorban, és nekiállnak radírdarabokkal dobálózni. Nemcsak a társaikat, engem is. A rábeszélés, figyelmeztetés, fenyegetés hatástalan. Hát jó, foglalkozzunk az elöl ülőkkel! Minden bevetve: vetítés, mozgásos játék, interaktív tananyag, óra végi dicséret beígérése. Közben repülnek a radírdarabok, artikulálatlan hangicsálás és idegen nyelvű éneklés hallatszik (nem angolul), az egyik lövedék orron talál, gazdája nincs… Aztán az óra végén, amikor a kitartó gyerekeknek írom be a dicséretet, az egyik renitens nagyot csulázik a falra, de ez nem elégíti ki a becsvágyát, a galériáról köpköd lefelé az arra járókra. Nos, ezek után bizony elkeseredem, és úgy érzem, semmi értelme a munkámnak. Tehetetlen vagyok!
Ám amikor elolvastam a tegnapi üzenetet, újra feltámadt bennem a remény. Mert ha csak egy-két ilyen tanítványom volt, akinek jelentettem valami fontosat - és ezt meg is osztja velem! -, akkor hiszem, hogy megérte!
És akkor következzék az a bizonyos szívemhez szóló üzenet:
„Kedves Lívia Néni! Hozzám csak a napokban ért el a híre annak, hogy a My English Book sorozata eltűnt a hivatalos tankönyvjegyzékről. Nem értek hozzá, hogy ez azonnali eltűnést jelent-e, hogy már nem taníthat belőle, és segíteni sem tudnék ezen, csak el akartam mondani, hogy mennyit adott nekem ez a könyv. Yozo és Pozo örök nekem, a kisebb unokatesóméknak is gyakran mutogattam őket, mert viccesnek tartották, mindig tudni akarták mik vannak odaírva, miket beszélnek, el kellett mondanom angolul és magyarul is, néha leutánoztak. A lehető legkomolyabban mondom, hogy a középiskolai angol óráim semmit nem értek. Az általános iskolában megszerzett tudásnak köszönhetem azt, hogy amikor amerikai focizni kezdtem és igazi amerikai edzőim lettek, akkor meg mertem szólalni. Nem voltam profi, de mertem beszélni. Sajnálom, hogy csak utólag jöttem rá arra, milyen fontos is a nyelvtanulás, mert ott a padban ülve szenvedésnek éltem meg, sajnos nem szerettem iskolába járni. Ha tudtam volna, mi vár rám, akkor biztosan szorgalmasabb lettem volna. Az Ön könyvei, tanítása és az edzőimmel való kommunikáció miatt sikerült az egyik legnagyobb álmom, hogy viszonylag egy stabil nyelvtudással tudtam október elején kiköltözni az USA-ba. Egy dolgot tuti, hogy soha nem felejtek el, fogalmam sincs, hogy hányadik osztályban volt, csak azt tudom, hogy egy órán keresztül egyetlen mondatot gyakoroltunk, mert Lívia néni szerint senki nem végezhet úgy, hogy ne tudjon legalább egy pohár vizet kérni, és ezt most kamatoztatni is tudom: Can I have a glass of water, please? Nem tudom, számít-e valamit, hogy ezt leírtam, de Köszönöm!”
DE MÉG MENNYIRE, HOGY SZÁMÍT! SZÍVBŐL KÖSZÖNÖM, DRÁGA PETRA!
