Budapest a szülővárosom. 31 éve, hogy elköltöztem, de gyakran járok oda; ritkaságszámba megy, ha több, mint két hónap telik el úgy, hogy ne utaztam volna oda valamiért.
„Felmegyek” Pestre, mondják, vagy „lemegyek” vidékre – lehetne boncolgatni ezt a nyelvi jelenséget (egy főiskolai dolgozatomban annak idején meg is tettem), most nem fogom, csak annyit jegyzek meg, hogy én nem szeretem ezt a fogalmazásmódot, és sohasem beszélek így. Miért? Talán lenézést érzek benne? Már nem vagyok budapesti, annyi bizonyos. (Pesti meg főleg nem, nem is voltam soha!)
Pénteken egy ügyvédi irodát kellett felkeresnem a belvárosban. Ehhez a legjobb – szüleim lakásától, ahol legtöbbször állomásozunk – az 5-ös busz, aminek a Pasaréti téri végállomása mintegy 10 perc gyalog. Most is gyalog mentem volna, de arrafelé nem takarítják a járdákat, se a lakók, se a közterület-fenntartók, úgyhogy több száz méteres szakaszokon azokat vastag jég, jobb esetben jeges latyak borította. Így anyukám vitt le autóval a Pasaréti térre. A busz szerencsére bent állt, és egy perc múlva indult is. Újabban csak az első ajtón lehet felszállni, ahol rögtön mutatni kell a bérletet a sofőrnek vagy érvényesíteni a jegyet. (Nézi vajon? Észrevenné, ha egy használt jegyet dugnék a masinába?)
Eleinte egyedül ültem, aztán a Széll Kálmán térnél megérkezett a végzetem egy rendkívül büdös és mocskos férfi személyében, aki persze hogy mellém talált ülni. Kikászálódni nehézkes lett volna, így kénytelen voltam tűrni a Ferenciek teréig, és csak reméltem, hogy nem hagyott rajtam maradandó nyomot.
Dolgom végeztével benéztem a templomba a Ferenciek terén, sajnos rács zárta le a belső teret, de az előtérben így is sokan imádkoztak. Milyen tömeg szokott lenni egy-egy misekor!...
Mivel a fiam nem ért rá, így nem találkozhattunk, gyalog indultam „hazafelé”, azaz anyukámékhoz a Vöröstorony utcába. (Én sosem laktam ott, ők is később költöztek oda abból a kis társasházi lakásból, amelyben felnevelkedtem.) Szép idő volt, gondoltam, gyalog megyek át az Erzsébet hídon. Úgy is lett, a hídfőnél egy busz alaposan lefröcskölt, nem mentem elég távol az úttesttől.
Napok óta füstködveszély volt, ebből a Dunán nem nagyon érzékeltem semmit; tisztának tűnt a levegő. A Döbröntei térig gyalogoltam, ott egy csapat kínai várt a buszra. Apropó, külföldiek. Régen nem volt Budapest ennyire multikulturális. A Váci utcában persze már 30-40 éve is lehetett idegen szót hallani, de ennyit és ennyire, mint mostanában, nem. Német, francia, olasz és persze angol, minden mennyiségben. Magyart hallani ritkábban.
A buszon érdekes az embereket figyelni, ahogyan sokan és sokszor leírták, mindenki a telefonjával van elfoglalva. De azt észrevette valaki, hogy mostanában már az ásványvizes palack is szinte kötelező tartozék? Hogy mindig kéznél van, hogy lehessen legalább félóránként inni – ez új divat számomra. Lehet, hogy hasznos, nem tudom. A nagyváros egy sivatag, amelyben örökös szomjúság kínozza a fáradt vándort.
(folyt. köv.)
Szombaton délután vágtunk neki – immár az urammal kettesben – a városnak. Az 5-ös buszon most is sokan telefonoztak, ahogy kell. Még mi is – jeleztük a fiunknak, hogy hamarosan odaérünk a Vörösmarty térre. És végre, életemben először megláttam a belülről a helyet, ahol dolgozik! Ugyanis még két karácsonyi ajándéka nálunk maradt, most elhoztuk neki, és hogy ne kelljen hazacipelnie, inkább felvitte az irodába. Leültem a helyére a sarokban, ami körbe van rakva hatalmas monitorokkal, és elérzékenyültem. Hát itt tölti a napjait az én piciny fiam… (könycseppmorzsolás virtuálisan)
Ezt pl. ő vette fel és vágta, ezért csak a rögzített kamerás felvételeken látszik: https://www.youtube.com/watch?v=xsBNZS2GKkM Ez most a reklám, szóval ha szerettek számítógépes játékokat játszani, csakis ezekkel tegyétek! :) :) :) (Nekem a klipben a galamb tetszik a legjobban.)
Aztán elindultunk egy kocsmába, amit a fiam ismert, valami Dezső nevű hely a Dohány utcában. Amint beléptünk, hívott a popsztár barátom, akinek a koncertjére aznap hivatalosak lettünk volna, csakhogy a fiúknak nem volt kedve velem tartani. Így abban maradtunk, hogy összefutunk a H&M-nél, na hol? a Vörösmarty téren, és dedikálja nekem a verseskötetét. (Az avatottak ennyiből már biztosan rájöttek, kiről van szó.) Így is lett, kár, hogy csak ennyi volt. De legalább találkoztunk, több hónap eltelte után.
Visszasétáltam a Dezsőbe, ahol még elbeszélgettünk egy kicsit a kutyákról, a budapestiekről és hogy miért nem akarnak a mai fiatalok összeházasodni és gyereket vállalni. (Tisztelet a kivételnek.)
És akkor jön: „Az én időmben…” Igen. …nem volt kérdés, hogy két fiatal, ha igazán szereti egymást (persze már ezzel is gondok lehetnek), akkor összeházasodik és gyerekük lesz. Ez olyan evidens, mint hogy a házaspár egy férfi és egy nő. (Ma már persze ez sem az.)
Boldogabbak voltunk ettől vajon?
És kik (voltak) a gondtalanabbak? A maiak, akiknek az életébe nem fér bele a házasság, a gyerek, egyszóval a kötöttség vagy a kötelezettség, és élik világukat, avagy a „retró” korosztály, akik mindezt felvállalták?
Az estet a kedvenc sörözőnkben, már a Pasaréten fejeztük be, ahol kiderült, hogy az enyhén illuminált pultos úr bátyját ismerem, mert hajdanán együtt járt egy gimnáziumi évfolyamtársammal, aki annyira szép volt, hogy a majdan születendő leánygyermekemnek az ő nevét szántam. De mégsem úgy hívják, azóta meggondoltam magam.
