…mert ez Freddie Mercuryról szól. Ha ismerted a történetét, akkor azért, ha meg nem tudtad, csak szeretted a Queen zenéjét, akkor meg azért! Tényleg mindegy. Ha életed bármely szakaszában fontos volt neked a Queen, akkor mindenképpen olvasd el ezt a könyvet!
Én magam nem voltam az a kifejezett Queen rajongó. Természetesen ismertem a számaikat, sokuk már gimnazista koromban a kedvencem közé tartozott, emlékszem, egyszer megkérdeztem az angoltanárunkat, Szőrbalogot (bocsánat, kedves Balogh tanár úr), hogy mit jelent az, hogy „vonetráj”. Megmondta. (…wanna try = meg akarom próbálni, a Killer Queen c. számból)
Unokatestvéremnek, Tibcsinek viszont a legkedveltebb külföldi zenekara volt (mind a mai napig árulkodnak erről a plakátok a lakás és a műhely különböző pontjain). Persze akkoriban – a 80-as években – még nem foglalkoztunk azzal, ki buzi, ki nem, nekem sem volt fogalmam arról, hogy az általam bálványozott Soft Cell énekese, Marc Almond is az.
De nem is ez a lényeg! …vagy igen? Mert a könyv lényegében arról szól, hogyan küzdött Freddie – eredeti nevén Farrokh Bulsara – a másságával, azután meg a rettegett betegséggel, az AIDS-szel. Az eleje érdekes volt (kedvencem, Marc Almond szavait is többször idézik), a második felétől viszont határozottan szomorú. És úgy tudtam szembesülni a tényekkel, hogy olvasás közben ott volt a telefonom a kezemben, és mindig megnéztem az aktuális koncertfelvételt vagy klipet.
És akkor értettem meg! …hogy micsoda elszántság, elhivatottság, lelkierő, és – megkockáztatom – istenhit kellett ahhoz, hogy így végig tudja vinni! Az „I’m Going Slightly Mad” https://www.youtube.com/watch?v=Od6hY_50Dh0 határozottan megrázott, tudván, hogy Freddie ezt már halálos betegen, csontsoványra fogyva, a kór árulkodó foltjaival az arcán (ezért a vastag smink) csinálta meg.
A filmet még nem láttam, de remélem, az sem okoz csalódást.
