Miért szeretünk márciusban a tengerhez utazni? Mert ott ilyenkor melegebb van, és nincs tömeg a nyaralóhelyeken, mint nyáron vagy akár itthon egy hosszú hétvégén. És mert szeretjük!
Nem most volt az első alkalom, hogy a házassági évfordulónkat az Adriai-tenger partján ünnepeltük; két éve is emlékezetes volt a rovinji pihenés. Ezúttal a Kvarner-öböl felső csücskében található bájos városkát, Lovrant választottuk. Itt is van festői óváros szűk sikátorokkal, gyönyörű strandok, parkok, villák, hangulatos éttermek és kocsmák (ami még nem nyitott ki, oda nem is igazán vágytunk volna). A szállásunk egy keskeny, ódon kis házban volt, amelyben két szintet is birtokolhattunk, mindkettőn terasszal, kilátással a tengerre. Kell ennél több? Mégsem fizettünk érte sokat: kettőnknek négy éjszakára mindössze 200 eurót.
Estefelé érkeztünk, de nem bírtuk volna ki, hogy ne nézzünk körül, no és a másnapi ünnepi vacsora helyszínét is ki kellett választanunk. Nem luxuséttermet kerestünk, inkább valami barátságos vendéglőt, ahol természetesen lehet pljeszkavicát és csevapot kapni (a haltállal egyszer megjártuk, így most nem volt kedvünk kísérletezni). Megtaláltuk, és ebben sem csalódtunk.
S reggel aztán rácsodálkozhattunk a sok gyönyörűségre, amit este nem láthattunk, pl. a város fölé magasodó csaknem 1400 méter magas Učka-hegyet. Csodálatosak az Osztrák-Magyar Monarchia idején – többnyire a XIX. század hetvenes éveiben – épült felújított nyaralóvillák. (Híres festőnk, Feszty Árpád élete vége felé orvosai tanácsára egy ilyen villában lakott, hogy légúti betegségére gyógyírt találjon a rendkívül egészséges, friss helyi tengeri levegőben. Átmenetileg erőre is kapott, de végül a Feszty-körkép alkotója 1914-ben itt Lovranban hunyt el.) Talán a legismertebb nevezetesség a tengerpart mentén egészen Opatijáig húzódó 12 kilométer hosszú sétány, a Lungomare. Hát addig nem gyalogoltunk el, de a feléig biztosan!
Érdekes, hogy az óvárosban rengeteg fodrászat működik. Inkább kozmetikushoz szerettem volna menni, hogy kisminkeljen estére, de mivel azt nem találtam, bejelentkeztem az egyik fodrászatba. (Mindenütt beszélnek angolul, főleg a fiatalabbak.) Lett is új frizurám, amely elnyerte férjem tetszését – szerencsére! És a vacsoránk is jól sikerült…
Néhány utazó kifogásolta, hogy negyedóránként üt a toronyóra és minden reggel hatkor harangoznak. Nos, minket egyáltalán nem zavart a harangszó, sőt örültem neki, hogy egy XIV. században épült templom közelében lakunk. Szombaton szerencsénkre épp akkor kezdődött a mise, amikor hazafelé tartottunk, így ebben az élményben is részünk volt – igaz, a szertartásból nem sokat értettem, bár a Miatyánkot azért megismertem, és mondtam közben magyarul.
Mivel aznap esett az eső, kigondoltuk, hogy megnézzük Rijekát, a mindössze 20 km-re található nagyvárost, amelyről nekünk, magyaroknak, nosztalgikus képek élnek a képzeletünkben. Találtunk is magyar emlékeket (pl. Jókai emléktáblát), de összességében nem ragadott meg a város hangulata. Folyton egyfajta kettősséget éreztem: a békebeli paloták és az elegáns üzletek a belvárosi korzón – akár ha Budapesten jártunk volna – a lerobbant, telegraffitizett barakkok vagy a hatalmas szürke paneltömbök árnyékában nagyon vegyes hatást keltettek. Opatiját, vagyis Abbáziát azonban érdemes lett volna megnézni. Így csak a buszból gyönyörködhettünk benne.
Estére elállt az eső, és az utolsó éjszakánkon sokáig ültünk még a teraszon…
