Az adakozás az istentiszteletnek az a része, amelyet talán a legtöbb értetlenség és félreértés vesz körül. Kéreget az egyház – állítja a világias felfogás. Vannak lelkészek, akik nem merik, vagy nem akarják hirdetni az adakozást, mert valóban tartanak a kéregető egyház bélyegétől, netán egyszerűen csak feleslegesnek tartják, mondván: úgyis mindenki önként ad, miért kellene külön felhívni erre a figyelmet. Mások pedig túlhangsúlyozzák, az istentiszteleti hirdetések középpontjába állítják, és pusztán anyagias szemléletmóddal tekintenek az adakozásra. A katolikus szentmisén sokakat zavar – főként olyanokat, akik csak alkalmanként vesznek azon részt –, hogy az orruk alá dugják a perselyt, és úgy érzik, árgus szemekkel figyelik, vajon mennyit dob bele. Sőt most - a választások kapcsán - ilyen mocskolódó posztokat olvastam a Facebookon: nem szabad a keresztény értékrendet hirdető pártokra szavazni, hiszen a papok úgyis mindig ellopják a pénzt, ami a hívek adakozásából gyűlik össze.
Újra meg kell értenünk tehát az adakozás lényegét, s ennek érdekében a Szentíráshoz kell fordulnunk, s meg kell néznünk, mi az adakozás bibliai értelme, és ezt követően levonhatjuk a teológiai következtetéseket. A Biblia sok helyen beszél arról, hogy az ember adhat, visszaadhat valamit Istennek. A legjellemzőbbekre hadd tegyünk itt utalást. Az őstörténet áldozatbemutatásai, Káin és Ábel, Noé áldozata, Ábrahám oltárai is erről szólnak. A szövetség könyvében, különösen a kultuszi rendelkezések, az ünnepek elrendelése szakaszaiban sokszor olvasunk az Úrnak adandó áldozatok és ajándékok különféle formáiról, köztük az adakozásról is. Jellemző parancsként hangzik el: De senki se jelenjék meg üres kézzel az Úr színe előtt! (2Móz 34) Dávid a felépítendő templomra, Jóás pedig a templom javítására gyűjt adományokat, s itt látjuk először a perselyt, mint az adakozás eszközét (2Kir 12,10). Ezsdrás és Nehémiás könyveiben is a templom és a város építésére gyűjtenek adományokat. Az adományok kérdése természetesen megjelenik Ézsaiás könyvében, a Zsoltárok könyvében és a bölcsességirodalomban is.
Az Újszövetségben Jézus tanításai több ponton is érintik az adakozás kérdését, így a Hegyi beszédben, a kegyességi megnyilvánulások között szól erről az Úr. De talán az özvegyasszony két fillérjének története, az ott elhangzó tanítás tükrözi legtisztábban Jézus felfogását ezen a területen. A gazdagok sok pénzt adtak, az özvegyasszony csak két fillért, Jézus szerint mégis ez a szegény özvegyasszony többet dobott a perselybe (Mk 12,43; Lk 21,3). A krisztusi számítás szerint a mindennél (egész vagyonnál) nem lehet több a sok, a fölösleg. Itt látjuk meg a bőkezűség titkát, amely a szív készségében van. Az adakozásnak szív szerintinek kell lennie; Isten a szív tisztaságára, az adakozási szándék őszinteségére tekint.
Mindnyájan ismerjük Móricz Zsigmond Hét krajcár című elbeszélését. Ennyire van szüksége az édesanyának, hogy szappant vásároljon, hogy kimoshassa férje szennyes ingét. Kisfiával együtt keresik, de csak hatot találnak.
És akkor beállított hozzánk egy koldus. Éneklő hangon nagy siralmas könyörgést mondott. Az anyám majd belebódult, úgy ránevezett.
- Hagyja el, jó ember - mondta -, ma egész délután itt heverek, mert nincs egy krajcárom, a félfont szappanhoz, hibázik az árából.
A koldus, jámbor arcú öregember, rábámult.
- Egy krajcár? – kérdezte.
- Hát.
- Adok én.
- No még a’ kéne, kódustól alamizsnát.
- Hadd el, lyányom, nekem nem hibádzik.
Egy másik történet: Hobo – Földes László, az ismert blues énekes – mesélte egy interjúban (Nők Lapja 2018/4.): Pár éve autóztam kifelé a Városligeti fasorról, és a piros lámpánál odalépett hozzám egy koldus. Akartam adni egy kis aprót neki, de ő eltolta a kezem: „Annyi mindent kaptam tőled a dalokkal és a versekkel, hogy ezt nem fogadhatom el!” Ez volt az én Kossuth-díjam – teszi hozzá.
Velem is történt hasonló eset: Budapestre utaztam vizsgázni az ELTE Kazinczy utcai épületébe. Felszálltam a 4-6-os villamosra, leültem valahol az első részében. Elővettem a tételeket, hogy még utoljára átnézzem, s ekkor mögöttem egy bajszos, munkásruhába öltözött ember kiabálni kezdett:
- Kedves utasok, nem vagyok hajléktalan, Somogy megyéből jöttem, nagyon szegények vagyunk, kérem, adjanak egy kis pénzt, hogy vehessek egy kis hagymát, krumplit meg zsírt... Az utasok közül többen hátrébb húzódtak, mások elfordították a fejüket. A kéregető közben elindult felém, folytatva a kántálást, én is töprengtem, hogy vajon mit tegyek, de már jön is hozzám és mondja, csak mondja. Mire én:
- Jaj, ne haragudjon, de úgy izgulok, és ha sikerül a vizsgám, adok szívesen...
Ekkor egy hervadt sárga rózsát nyújt felém:
- Tessék, csak fogadja el! Sikerüljön a vizsgája!
Elfogadtam, s el is vittem magammal azt a kis kókadt, halovány rózsaszálat. Persze sikerült a vizsgám, ötöst kaptam.
Mai igénkben Pál apostol is azt mondja, hogy ne kényszerből vagy kedvetlenségből adakozzunk, mert a jókedvű adakozót szereti Isten. Erre mondhatnánk, hogy akkor mindig mosolyogva dobjunk a perselybe, amikor kifelé megyünk a templomból. Persze tudjuk, hogy nem erre gondol az ige, amikor jókedvű adakozót említ. Hiszen arról van szó, hogy helyén kezelem önmagam, az anyagi javaimat – emberileg akár sok az, akár kevés – és hálából adok vissza az Úrnak, mert tőle kaptam és általa jutottam hozzá.
Az is világos a részből, hogy Pál nem biztos a korinthusi gyülekezetben, ezért hoz fel példának más gyülekezeteket. A cél az adakozásra buzdítás, hogy ezzel Isten terve előbbre haladjon és a misszió munkája is sikeres maradhasson.
Teológiailag érdekes, hogy látszólag az adok-kapok vallástörténeti elvét alkalmazza. Adok, hogy adj, teszek, hogy tégy - mondja a régi elv, de itt másról is szó van. Az adakozás jelszerű cselekménnyé válik, amelynek célja Isten dicsőítése ebben a világban. Az ehhez kapcsolódó áldások nem önmagukban állnak tehát. Nem a cselekedetekből igazul meg az ember, de a Heidelbergi Káténak igaza lehet, hogy az ember a maga jócselekedeteinek gyümölcseiben látja visszaigazolódni a hitét. Ott a háládatosság címszó alatt jelenik meg a jócselekedet, itt is ebbe az irányba érvel Pál. Az „adakozás teológiájának” a lényege szabad, hálás felismerésből fakad, és Isten dicsőségét szolgálja. Ugyanakkor konkrét is. A „holt a hit cselekedetek nélkül” első, elementáris megnyilvánulása.
Ravasz László református püspök 1939-ben ugyanerről az igéről prédikált „A jókedvű adakozót szereti az Isten” címmel. Először felvetette az adakozással kapcsolatos kérdéseket, félreértéseket, kifogásokat (felesleges, nincs sok haszna…). Majd tagolva mondandóját, arról beszélt, hogy az adakozás Isten ajándéka, amelyet testvéri kezeken át akar adni. „Minden darab kenyérben és fillérben, amelyet jó szívvel adtak, Isten áldása, gondolata és dicsősége megy tovább a világon.” A következő gondolatban kifejti: „Isten ajándékából adunk ugyan, de böjttel kell, hogy adjunk”, ne a feleslegből, ne úgy, hogy észre sem vesszük. Az igazi, Istentől való adakozás az, hogy böjttel, lemondással adunk, de jókedvű adakozók vagyunk. Ez csak úgy történhet, ha hálából adunk, úgy adakozunk, hogy átéljük, Krisztusban megajándékozottak vagyunk.” Végül az adakozás jutalmáról beszélt: a jókedvű adakozót szereti az Isten – ez a jutalma tehát! Végül – összefoglalva a gondolatsort – hadd idézzem újra Ravasz Lászlót: „Isten szeretete nem változik, de Isten változatlan szeretetét az adakozással fedezzük fel, ismerjük meg, és tesszük a magunk életére nézve kibeszélhetetlen ajándékká”. Ámen.
