"Anya, ma nem akarok iskolába menni. Fáj a fejem… (írunk töriből/matekból/föciből/angolból…)" "Jól van, kisfiam (kislányom), maradj itthon, majd igazolom, hogy családi ok miatt nem mentél."
"Anya, hadd maradjak itthon egész héten. Még nem vagyok jól… (nem pótoltam be a törit/matekot/föcit/angolt…)" "Jól van, kisfiam (kislányom), majd elmész a doktor nénihez (bácsihoz), úgyis ad igazolást!"
Ugye, kamaszkorunkban mi is örültünk volna egy ilyen szülőnek, aki feltételek nélkül teljesíti minden kívánságunkat? De hova vezetne ez?
Az első általam idézett példában nem is találok kivetnivalót. Annak idején magam is megengedtem párszor a gyerekeimnek, hogy különösebb indok nélkül otthon maradjanak. Bölcsen rendelkezett az iskola, hogy évi 3 nap mulasztást engedélyez, amit a szülő igazolhat. Úgy gondolom, ennyi elég is, különben egyéb indokolt esetben – pl. utazás – előzetes megbeszélés után az osztályfőnök úgyis igazoltnak veszi, még ha az meghaladja is a 3 napot.
No de mi a helyzet a második példával? Azt gondolnánk, hogy ez ritkaságszámba megy? Sajnos koránt sem! Osztályfőnökként sokadszorra vagyok kénytelen szembenézni vele. Képzeljétek el, hogy az egyik fiú lassan egy hete hiányzik, erre meglátom a 10 km-re levő faluban mászkálni két testvérével. Másnap sem jön iskolába, de a rákövetkező héten hozza az orvosi igazolást. Akkor írok a szülőnek – mert lehet, hogy nem is tud róla, hogy a gyerekei iskola helyett csavarognak –, erre ezt a választ kapom: „…tudok rola de mivel nathas es kohog nem mehet iskolaba (…) de ha ez az iskolanak nem tecik akor at megyek es elmondok par dolgot ami nekem nem tecik ott bent Koszonom es nem kel fenyegetni van itt a faluba mas gyerek is akinek igazolasa sincs es nem szolnak” (sic!)
Sajnos, tényleg van más gyerek is, nemcsak abban a faluban, hanem a többiben is. Nagyon elharapódzott az iskolakerülés! Olyanok körében is, akikről nem gondolná az ember. Pl. van egy lány az osztályomban, aki tavaly az egyik legjobb angolosom volt. Úgy terveztük, hogy a többi szakkörössel együtt felkészülünk a középfokú nyelvvizsgára, de szeptember elején bejelentette, hogy ő mégsem akar, és inkább átmegy a másik csoportba. Próbáltam a lelkére beszélni, hiszen a többi tantárgyból épphogy közepesre teljesített, itt lett volna a kiugrási/bizonyítási lehetőség, de hiába. Ez különösen fájt. Hát még az, amikor egyre többet hiányzott, és sorra gyűjtötte be az igazolatlan órákat! Ennek az lett a következménye, hogy a családsegítő felkereste őket, és akkor derült ki, hogy a szülő több esetben nem tudott arról, hogy a lánya nem jött iskolába. Ezért most, amikor már napok óta hiányzott, de a kolléganőm látta őt Pápán egy fiúval az utcán tanítási időben, és másnap sem jött iskolába, írtam az anyjának. Az anyuka ezúttal tudott róla, és már mellékelte is az orvosi igazolást. De ami szíven ütött, az ez a mondata volt: „Azt gondolom, nincs semmi baj”.
Tényleg nincs semmi baj? Egy 8.-os „beteg” gyerek orvosi igazolással, a szülő tudtával nyugodtan mászkálhat az utcán, miközben otthon kellene pihengetnie? Ha felnőttekkel fordulna elő ilyen, az táppénzcsalásnak minősülne. Idézem a hivatalos meghatározást: Táppénzcsalást az követ el, aki bár nem beteg, ezáltal munkaképtelenné sem vált, mégis kiíratja magát orvossal, többnyire a háziorvosával. Erre neveli a tisztelt szülő a gyerekét?
Nem is beszéltem még az orvos, ill. az osztályfőnök felelősségéről. Véleményem szerint a háziorvos nem követett el hibát, hiszen ő nem köteles lenyomozni, hogy a diák valóban beteg volt-e. De én, az osztályfőnök már csalást követek el, ha a fent említett esetekben igazolom a mulasztást, hiszen én tudtam róla, hogy a gyerek nem beteg, hanem iskolát kerül! Emiatt van is lelkiismeret-furdalásom.
Kíváncsian várom a véleményeteket: mi a teendő efféle esetekben? Tényleg köteles vagyok elfogadni az orvosi igazolást akkor is, ha bizonyíték van rá, hogy a gyerek csupán lógott? Hunyjunk szemet felette, és ezzel minden rendben is van?
