Nagyon készültem a budapesti Hair előadásra. Mégiscsak a Papp László Arénában adják elő, ráadásul a nagy érdeklődésre való tekintettel kétszer is, ezt nem lehet kihagyni! Már hónapokkal előtte felhívtam Vándorfi Lászlót (a rendezőt), és ő biztosított róla, hogy természetesen lesz helyünk, méghozzá a hangmérnök és a producer mellett, ahol ő is ül.
Mégis izgultam: simán beengednek majd? Tényleg elég, ha azt mondom, hogy a stábhoz tartozom? Kissé kacifántosan ugyan, de végül bejutottunk. Nem a főbejárat felől, hanem az Arénát megkerülve, hátul találtuk meg azt a kaput, ahol a színészek és a stáb szoktak közlekedni. Laci ott várt, és ő maga kísért bennünket a helyünkre. Még a színfalak mögött a Woofot alakító Gábor Márkóval futottunk össze. Éppen lazán rollerezett, de rögtön megismert (ez nagyon jólesett), megöleltük, megpusziltuk egymást. Nagy kedvencem ő, a Sztárban sztár c. műsorban még szavaztam is rá, pedig soha nem szoktam ilyesmit csinálni.
És tényleg telt ház volt, mintegy 5-6000 ember ült a nézőtéren és a lelátókon. Kíváncsi voltam, hogy az eredetileg színházba készült produkció hogyan állja meg a helyét ebben a hatalmas térben. Az élményt két kivetítő és a színpad mögött egy óriási ledfal hivatott fokozni, és az is kiderült, hogy az eredeti felálláshoz képest sokkal több lesz a táncos. Sajnos az egyik főszereplő, a Jeanie-t játszó Kárpáti Barbara épp lebetegedett az előadás előtt, egy 18 éves kislány ugrott be helyette. Ügyesen játszott, szépen énekelt, és ha nem tudtam volna, hogy beugró, nem vettem volna észre. Kinézetre szerintem még jobban is passzolt Jeanie-hez.
Az első rész után úgy tűnt, hogy a közönség nem annyira lelkes, mint az eddig általam látott színházi előadások alkalmával. Az egyes dalok után felhangzott ugyan a taps, de koránt sem akkora, mint amekkorát ennyi embertől vártam. Ezért is figyeltem, hányan mennek el a szünetben, mert a győri előadásról olvastam olyan kritikákat, amelyek szerint egész tömegek távoztak az első rész után. Mint szemtanú, jelentem, hogy ezúttal nem! Ha szavaztak is néhányan a lábukkal, ezt a nézőtéren nem lehetett észrevenni.
A második részben sajnos néhányszor elhalkult a hang. A szervezők szerint ez azért történt, mert a mikroportok könnyen elmozdulhatnak a tánc alatt és/vagy egyéb akrobatikus mozgáskor. Mindenesetre ezt a problémát sikerült hamar orvosolni.
A darab vége nálam most is meghozta a katarzist (The Flesh Failure/Let The Sunshine In). Radnóti Miklós Erőltetett menete telitalálat volt (és bevallom, az én ötletem), bár ezt is többen kritizálták, mondván: minek belekeverni magyar szálakat a jól ismert történetbe? Másoknak az volt a kifogásuk, hogy a produkció csak emlékeztetett a már kultikussá vált filmre és nem annak a hű leképezése volt. Akik ezt várták, biztosan nagyot csalódtak. De tudniuk kell, hogy a Pannon Várszínház nem a film, hanem az 1967-ben bemutatott Broadway-musical újbóli színpadra állításához szerezte meg a jogokat, és ebből adódóan élt a rendezői szabadsággal. Így miért ne lehetne Claude Hooper Bukowski félig lengyel, félig magyar származású? Az új változat szövegkönyve amúgy az eredeti musicalét követte, amelyet volt szerencsém hosszasan tanulmányozni.
És végül nem szeretnék megfeledkezni az élőben játszó zenekarról, amely ismét fantasztikusan szólt. Le a kalappal előttük!
Szóval összességében negyedszerre is meg voltam elégedve. Mit megelégedve! Hálás vagyok érte, hogy mindennek részese lehetettem.
