Kezdőlap

Áron, Baráth Zoltán, Bianka

Vörös zóna 41-45.

2021. augusztus 20.

41.

   Körülbelül egy órával később már a hotelszobában ültek, ahová, mint Mr. Winston és Julia Smith jelentkeztek be. Áron ötlete volt egy régi, kedvenc könyve, az 1984 alapján. Bianka is ismerte, még ifjúkorában olvasta és pont az a rész tetszett neki leginkább, mikor Winston és Julia az órás boltjának emeletén adtak titkos randevúkat egymásnak.

- Íme, a Győzelem-gin és a Győzelem-tonik! – emelte ki Áron teátrális mozdulatokkal az üvegeket a szatyorból. Bianka halkan kuncogott.

- Van Győzelem-szalámi és Győzelem-kenyér is! De a legklasszabb a Győzelem-kávé! Ma ünnepelünk! A Nagy Testvér Zsuzsa nem tud figyelni minket! Ki kellett kapcsolnia minden tévé-falát!

   Bianka már hangosan nevetett. Érezte, ahogy az eddigi feszültség kiáramlik belőle. Az ablak előtti kis asztalhoz ültek, Áron meggyújtotta a Győzelem-gyertyát, és a csipketerítő közepére állította. Nem volt más fény az amúgy kellemes hangulatú kis hotelszobában. Jól bevacsoráztak, majd elnyújtóztak egy-egy pohár gin-tonikkal a kanapén. Bianka Áronhoz simult. Jó darabig csak hallgattak, csendben kortyolgatva innivalójukat, majd szinte egyszerre koppantak az üres poharak a kicsiny dohányzóasztalon. Áron Biankát nézte, Bianka pedig Áront. A külvilág immár teljesen összehúzódott körülöttük és meg is szűnt. Áron szelíden, de határozottan vonta magához a nőt, Lassan, érzékien csókolózni kezdtek. Aztán, ahogy a vágy kezdett elharapózni köztük, mint kigyulladt ház tetején a tűznyelvek, egyre türelmetlenebb mozdulatokkal kezdték egymás ruháit leráncigálni. A férfi belecsókolt a nő nyakába, Bianka mélyet sóhajtott és közben egy gyors mozdulattal kapcsolta szét hátul a melltartóját. Aztán az Áron nadrágját tartó övet csatolta szét és a férfi megduzzadt erekcióját kezdte simogatni. Áron lerúgta magáról a nadrágot. Bal tenyerébe vette Bianka mellét és szájába szippantotta a mellbimbókat, közben jobb kezével lesodorta a francia bugyit Bianka csípőjéről. Benyúlt a nő combjai közé, simogatni kezdte az egyre nedvesebbé váló klitoriszt. Bianka felnyögött. Megragadta Áron szerszámát és magába vezetve meglovagolta a férfit. Két tenyere közé vette Áron arcát, ajkait a férfiéra szorította. Elektromosan felvillanyozódó szikrák pattogtak közöttük szinte szabad szemmel is látható módon. De ők most csak egymásra figyeltek, minden mást kizárva. Többször eljutottak a csúcsra mindketten, együtt is és külön-külön is, kicsit megpihentek, majd folytatták, míg a kellemes, zsongító mámortenger hullámai egymáshoz csapkodta testüket, édes-sós verítékkel vonva be a bőrüket. Már hajnalodott, mire a fáradtság maga alá gyűrte mindkettőjüket. Bianka Áronhoz szorosan hozzásimulva aludt el.

Kicsivel később Áron is mély, pihentető alvásba merült volna már éppen, mikor a telefonja pittyegni kezdett. Bosszúsan kapott a készülék után. Robi üzenete villogott a kijelzőn: „Gyere Apa gyorsan! Anya kórházba került! Valami nagy baj van! Kovách u. 2.”

„No rest for the wicked one!” – idézett egy New Model Army dalt halkan Áron, aztán óvatosan kibújt Bianka öleléséből és – immár keserű szájízzel – öltözködni kezdett.

42.

Bianka hunyorogva ült fel az ágyban.

- Hová mész? Itthagysz máris?

Áron nagyot sóhajtva leült az ágy szélére.

- Ne haragudj, kedves, de most tényleg el kell mennem.

- Zsuzsa? – nézett rá kérdőn Bianka.

- Nem. A… szóval a fiam bajban van.

- Micsoda? Azt mondtad, nincs is gyereked!

- Hát van, de ő igazából nem olyan, illetve olyan, mintha nem lenne, csak hát mégis lett véletlenül, nem a Zsuzsától… De ez egy hosszú történet, és mindent elmesélek töviről hegyire, becsszóra.

- Hmmm – azzal Bianka is felkelt, és jobb híján az ágytakarót tekerte maga köré, és megállt a férfi mellett. – Igen, elmeséled. Ha találkozunk még ezek után, ugye?

- Már miért ne találkoznánk? Feküdj vissza nyugodtan, igyekszem gyorsan elrendezni, amit tudok, aztán jövök vissza hozzád!

- Nem, jobb, ha felkelek. Be kéne mennem a színházba is, mert még nem tudják, hogy felmondtam – kuncogta el magát váratlanul. – Csak az tűnhetett fel nekik, hogy péntek óta nem vettem fel a munkát. De a rendőrségen adtak igazolást, hogy beidéztek, szóval az is lehet, hogy maradok. Elvégre valahol csak kell dolgoznom!

- Nézd, ezt is megbeszéljük. Mondj fel! Tudok neked egy jó kis állást – ezen Biankának megint nevetnie kellett.

- Aztán arra gondoltam, mégiscsak fel kell mennem a lakásba, mert nincs semmi cuccom. Mindent otthagytam anyuéknál, csak egy váltás ruhát hozhattam el. És aztán anyuékhoz is vissza kell utaznom hamarosan. Biztosan nagyon izgulnak. Fel is hívom őket mindjárt!

- Figyelj, most tényleg indulnom kell. Akkor találkozzunk délben abban a vendéglőben, ahol megismerkedtünk! Jó lesz így? – Megöltelte a nőt, és belecsókolt a borzas hajába.

- Jó. Igen. Telefon lesz nálad. Ha bármi adódna.

- Igen. Szia, kedves. Akkor délben – azzal Áron búcsúzóul még végigsimította Bianka arcát, és kilépett az ajtón. A lépcsőn lefelé sietve elővette a zsebéből a telefont, és újra megnézte Robi üzenetét. „Kovách utca? Mi a fene? Hiszen nem ott laknak. És hol a fenébe lehet, még sohasem hallottam róla” – így jártak a gondolatai. – Áh, hívok egy taxit, az lesz a legegyszerűbb!” – és úgy is tett.

A szürke taxi nemsokára ott állt a járdaszegélynél, Áron beszállt és közölte a sofőrrel az úticélt.

- Kovách? Ch-val? Nos, jó uram, ebből GPS lesz… Á, meg is van. Újpestre megyünk!

Kora reggel még nem volt nagy forgalom, így hamar odaértek. A taxi egy háromemeletes, kertes társasház előtt fékezett le. Áron úgy saccolta, a hatvanas években épülhetett. Fizetett, kiszállt, és mivel a rozsdás kapu szerencsére nem volt bezárva, egyenesen a lépcsőházba tartott, és a lakók névjegyzékét kezdte böngészni, de sem a „Kertész”, sem a „Zádori” nevet (ez volt Erzsi vezetékneve) nem találta. Robit hívta, aki pár csöngetés után sírós hangon szólt bele:

- Apa, hol vagy? Jössz már?

- Itt állok a lépcsőházban, csak nem tudom, melyik lakásba menjek.

- Ja bocs, első emelet 4. Az van kiírva, hogy Baltás. De már nyitom is!

- Megyek – közben hallotta, hogy az emeleten nyílik egy ajtó. Kettesével vette a lépcsőfokokat, és már meg is pillantotta a holtsápadt fiút, aki mezítláb, farmerban és pizsamafölsőben kapaszkodott a bejárati ajtó szélébe.

- Mi van, Robikám?

- Gyere be. Anyát éjjel elvitte a mentő.

43.

Áron az előszobában megölelte a fiát, aki – furcsa módon – most nem húzódott el tőle, hanem visszaölelte. Így maradtak néhány pillanatig, aztán Robi kibontakozott apja karjaiból, és komolyan azt kérdezte:

- Apa, kérsz kávét?

- Az bizony jólesne – felelt Áron némiképp megkönnyebbülve, hogy a fiú láthatóan erőt vett magán.

Robi máris benyitott a konyhába, szakavatott mozdulatokkal megtöltötte a kávéfőzőt, meggyújtotta a gázt, gondosan ráhelyezte, majd az egyik székre mutatott.

- Ülj le.

Áron óvatosan helyet foglalt és kérdőn tekintett rá. Robi lehuppant az asztal mellé, megköszörülte a torkát, és látszott, hogy újra sírással küszködik. A szavak szakadozottan törtek fel belőle.

- Este elkezdett vérezni. Aztán éjjel már nagyon… A méhe… Szóval tudtuk, hogy rákos, de egész jól volt az utóbbi időben. És hát… azt gondoltam, mert nagyon rosszul volt… Kihívtam a mentőket. Hamar jöttek is… és én is akartam menni anyával, de nem engedték. Azt mondták, majd délután… hogy majd akkor meglátogathatom. Jaj, apa, ez olyan szörnyű! Annyira sajnálom! Nem tudtam aludni. Akkor írtam neked. Tök szar így egyedül. Hogy most mit csináljak.

- Értem, Robi. Tényleg szomorú. De várj csak. Hogyhogy itt laktok?

- Ez az Egon lakása. Izé… az anya pasijáé. Vagy inkább a volt pasijáé.

- És hol van ez az Egon?

- Már egy hete lelépett. Nem tudom, hova. Van neki egy kecója is valahol Budán. Azt mondta, ez neki nem hiányzik. Oldjuk meg. Meg húzzunk innét minél előbb. Olyan egy szemét állat!

- És mi van a ti lakásotokkal? Miért nem mentetek oda?

- Á, kiadtuk már februárban. Anya kezelése sokba került, meg a gyógyszerek, tudod, hogy megy ez…

- Tudom, persze. Hát ki kell rúgni a lakókat minél előbb!

- Apa, egy fiatal házaspár, kisbabával! Olyan ciki lenne őket az utcára rakni így hirtelen!

- Ó, értem. Igen, ez bonyolítja a helyzetet. Hát akkor… kitalálunk valamit. Egyébként mi van a sulival?

- Ne is mondd! Már egy hete nem járok be, mióta az Egon offolt. Jövő héten kezdődik az érettségi! Százas, hogy megbukok.

- Na, csak ezt ne csináld! Nem szabad feladni! Ez tényleg kemény dió, de…

Közben lefőtt a kávé. Robi csészéket vett elő, kitöltötte.

- Cukrot?

- Csak egy kiskanállal, köszi.

A kávét szürcsölgetve mindketten a gondolataikba merültek. Áron – látva Robi reszkető kezét – hirtelen elhatározásra jutott.

- Délután visszajövök érted, beviszlek a kórházba. Melyikbe is?

- Asszem a Központi Onkológiára, oda a XII. kerületbe.

- Oké. Aztán segítek összepakolni, és odaköltözöl hozzám. Egyelőre.

- Apa, tök jó fej vagy, köszi, de hát a feleséged? Zsuzsa, ugye?

- Igen. Bentlakásos terápián van három hónapig, úgyhogy ne aggódj. Átadom a dolgozószobámat neked, ott tudsz tanulni is. Na mit szólsz?

Robi már szipogott, de férfiatlannak találta volna, hogy elbőgje magát, így csak ennyit mondott:

- Kösz, apa. Királyság. Mindig tudtam. Hogy azért lehet rád számítani. Anya is mondta – s itt, hogy ezt kimondta, újra elérzékenyült. Gyorsan felállt hát, a kiürült kávéscsészéket a mosogatóba rakta, a kezét a farmerjába törülte, és várakozóan nézett az apjára. Áron is felállt.

- Most akkor elmegyek. Négy óra körül jövök. Addig készülj össze, amennyire tudsz. Sok cuccod lesz?

- Á, szerintem egy bőröndbe beférek. Itt minden az Egoné.

- Hát akkor… fel a fejjel! Szia, fiam.

- Szia, apa. Várlak!

44.

   Kis híján elmúlt nyolc óra, mire Bianka összeszedte magát annyira, hogy haza tudott telefonálni a szüleinek. Édesapja vette fel a kagylót. Bianka gyorsan ledarálta, hogy mik történtek. De az apja rászólt:

- Egy kicsit lassabban, kislányom! Ebből jó, ha a felét értettem! – így Bianka, jócskán visszavéve a beszédtempóból, megismételte az elmondottakat.

- Jaj! Hál’ a magasságosnak! Tudtam én, hogy te nem tehetted! Anyád aggódott, hogy védekezésből, nem akarattal, de az meg jogos önvédelem lett volna! Nem igaz? Na és most mi lesz?

- Oda kell mennem, sajnos, mivel minden holmim ott van. Összepakolom a cuccom. Aztán beugrok a színházba, mert egyszerűen nem volt sem elég erőm, sem időm szólni, hogy miért nem láttak már lassan egy hete. Lehet, már fel is mondtak nekem, de akkor sincs semmi baj, mert Áron tud nekem valami munkát a saját munkahelyén.

- Áron? Milyen Áron? Ki ő?

- De hiszen mondtam, édesapa!

- Lehet, hogy csak akartad! De biztosan nem mondtad!

- Nos… Ő egy igazán jó barát!

- Egy jó barát! Aham! Értem.

- Jó! Igaz. Egy kicsivel több, mint jó barát! De emiatt ne aggódj, édesapa! Így, most hosszú, de szerintem a héten még úgyis hazaugrok. Akkor majd mindent megbeszélünk, jó? Ne haragudj, most mennem kell!

- Jól van, kincsem! Várunk! 

   Miután Bianka letette a telefont, felsóhajtott. Muszáj volt lezuhanyoznia. Aztán feltett egy erős kávét, egy amolyan igazi kotyogósat, amitől felpattantak a szemei. Felöltözött, majd kiutazott Csepelre. Már attól elgyengült és kiverte a frász, hogy felmászott az emeletre. Pláne, mikor megállt az ajtó előtt, és a rendőröktől visszakapott kulccsal megpróbálta volna kinyitni. A szalagokat leszedték ugyan, ám azért láthatóan csak úgy, kutyafuttában, nem a legprofibb módon. Az ajtófélfán még ott volt a nyoma, egy-két darabkája némelyiknek. Nagy nehezen sikerült rászánnia magát az ajtó kinyitására és hogy belépjen a teljesen üres lakásba. A helyzet odabent sem volt más. A grafitpor a kilincsekre ragadt. Kosz volt mindenhol. Minden bátorságát össze kellett szednie, hogy belépjen a konyhába. A szekrényen rozsdabarna iszamós foltok…

„Azok valószínűleg a Bélától származó vérnyomok” – jutott Bianka eszébe. Nyomasztóan nagy volt a csend. Még a falióra sem ketyegett. Nem akart a lakásban túl sok időt elpazarolni. Bement a hálóba és egy nagyobb bőröndbe elkezdte bedobálni a maradék ruháit. Meg kellett állnia egy pillanatra. A nappaliból mintha valami hangot hallott volna! Üvegcsörömpölés? Az lett volna? Léptek zaja? Olyan ismerős! Béla léptei is pont ilyen határozottak voltak. ”Á! Hülyeség!” De a kezei azért gyorsabban kezdtek el pörögni.

Egy határozott koppanás. Erre muszáj volt felkapnia a fejét. Kintről jött a hang. Éppen végzett. Alig bírta elhúzni a cipzárt az utazótáskán. A hangra megfagyott ereiben a vér és lábai gyökeret eresztettek. Kintről? Vagy fentről? Ám felettük nem volt több lakás. Árnyék suhant el a hálószoba ajtaja előtt. A küszöbnél megállt. Világosan látszott a lábpár. Bianka szorosan becsukta a szemeit.

„Nincs ott semmi! Nincs ott semmi!” – mantrázta. Ennek ellenére viszont hallotta, ahogy a kilincs lenyomódik. Ezután megszűnt minden zaj. A nő kinyitotta a szemeit. Persze, hogy nem volt ott semmi. Lábszár sem, a kilincs is békésen és magabiztosan állt a megfelelő helyzetben. Bianka úgyszólván kirontott a hálóból. Ki a lakásból. Szinte futva tette meg az utat a lépcső aljáig. Teljesen úgy, mint akkor hajnalban. Pedig most fényes délelőtt volt.

45.

   Várt egy kicsit, míg kifújta magát. Csak azután hívta a taxit, miután ismét normálisan tudott lélegezni. A lába még sokáig remegett. Egyenesen a színházba vitette magát. Belépésekor a portás azzal fogadta, hogy a direktor úr már nagyon várja. Bianka nem volt sem megijedve, sem megilletődve. Számított mindenre és a semmire is. Határozottan kopogtatott, majd lépett be a direktor, Keveházy Alfréd szobájának ajtaján. Nagy meglepetésére Keveházy felpattant ültéből, hogy szívélyesen fogadja. Magas, sportos férfiú volt. Sötét nadrág, világos, garbó nyakú pulóver és sportos, szürke zakó volt állandó öltözete.

- Mindenről tudok és elnézését kérem az önt ért atrocitások miatt! Az emiatt felelős személyek már nem dolgoznak a színházban. Úgy, mint Szentkuthy-Szabó, Kronhárd, Bélley és Zsomborov. Rögtön másnap reggel bejött hozzám a kis Fruzsina és mindenről beszámolt. Nem tűröm, kérem, hogy az én színházamban ilyesfajta személyek dolgozzanak! Itt tivornyáznak előadás után és szidják a többi munkatársat a hátuk mögött? Egyszóval köszönöm önnek, hogy szétcsapott közöttük!

- Köszönöm, direktor úr! Bár én nem emiatt, nem miattuk nem jöttem! Ők… le vannak ejtve… szóval nem számítanak – motyogta Bianka. Ám Keveházy nem úgy tűnt, mintha hallaná. Belelovagolta magát az előadásába, ilyenkor már a saját, elképzelt kis színpadján állt. Saját, drámai előadása zajlott. Majd hirtelen abbahagyta, megpördült a tengelye körül és egyenesen Biankára nézett.

- Mondja csak, kedves… ööö…!

- Bianka.

- Milyen szép név! Lenne kedve részt venni egy meghallgatáson? Idén őszre tervezzük Csehov: A Sirály című darabjának bemutatóját. Szerintem tökéletes Zarecsnaja lenne!

- Nagyon kedves öntől, de felmondani jöttem! Kaptam egy jó ajánlatot!

- Igazán szomorúan hallom! De persze, természetesen, ahogy gondolja! Melyik színházból?

- Nem! Nem színház. Építészmérnöki Hivatal.

- Ó! Hát rendben akkor! Az más! Az más! Nyilván többet fizetnek!

- Nos, ezt nem tudom, de a jelenlegi párom mellett dolgozhatnék.

- Ahá. Ahá. Amennyiben így gondolja, nem állok az útjába. Ám azért sajnálom! Szerintem tökéletes Zarecsnaja lett volna! Khm. De mindegy! Pillanat. Értesítem a személyzetist és intéztetem a papírjait!

- Köszönöm szépen!

   Viszonylag korán végzett a színházban, borítékjában egész kellemes összegű végkielégítéssel. Ezután még éppen maradt annyi ideje, hogy az Áron által említett kávéházhoz érjen sétálva, ahol legelőször találkoztak. Pont delet ütött a harang, mire odaért. A férfi még nem volt ott. Bianka rendelt egy kávét és leült arra a székre, ahol a férfi ült akkor és azzal a könyvvel álcázta magát. Volt ideje végiggondolni, mennyi minden történt, mióta Áron itt ülve végigmustrálta az alakját, tetőtől talpig. Aztán bevillant a reggeli mondata, ami kissé elkente a szája szélét. Nem is csoda! Akkor éppen azt mondta, hogy nincs gyereke. Ma reggelre kerített egyet. Miért kell neki, Biankának, ilyen kissé zűrős pasikkal összeismerkedni? Igaz, ő sem számolt be teljesen őszintén a múltjának minden egyes szegmenséről Áronnak.

   Mire idáig jutott, megpillantotta a férfit, aki épp most lépett ki a teraszra, tekintetével őt keresve. Miután megtalálta, odalépett és illedelmesen megkérdezte, leülhet-e. Bianka kissé bosszúsan bólintott. Nem értette, miért van szükség erre az apró színjátékra. Aztán rájött. Áron szégyellte magát, hogy korábban nem beszélt a gyerekről. Ám most elmondott mindent, miután rendelt egy croissant-t és egy kávét. Bianka is elmesélte hajmeresztő történetét a lakásban, majd a színházat is. A szüleiről is ejtett pár szót. Áron elmondta, hogy délután hazaviszi Robit, más megoldást nem találva. De ő maga még szeretett volna egy éjszakát eltölteni a hotelben Biankával, mielőtt a nő hazautazik. Szerencsére ezt Bianka sem gondolta másképpen. Így megegyeztek, hogy este hétkor a hotelszobában találkoznak. Áronnak lejárt az ebédszünete. Sietős csókkal búcsúztak el egymástól. Áron most sem tudta kihagyni, hogy végig ne simítson Bianka haján. Bianka pedig már azon agyalt, mit csináljon, míg a férfi vissza nem ér a munkából.