Izgalmas kísérletet folytattam a Facebookon. Kezembe került a helyi óvodások névsora, és nem bírtam megállni, hogy ne legyen belőle egy poszt. Igen ám, de számítottam a reakciókra – ki mit lát bele! – ezért előkészítettem a másodikat is. A két szöveg ugyanaz volt: „Tegnap a kezembe került a (…) névsora. Csodálkoztam néhány név láttán, pl. (…) Nos, nem is tudom, mit gondoljak.”
Csak a helyeket és a neveket változtattam meg. Mégis, micsoda különbség! Az első posztra – amelyben a különös, idegen hangzású nevek szerepeltek – 24 reakció érkezett. Viccesnek találták 12-en, 6-an szomorúnak, 6-nak tetszett. A 39 hozzászólásban kaptam „cigányozós” kommenteket, és olyanokat is, amelyek feltételezték, hogy cigányellenes vagyok, pl. „…a településeden van minimum tíz cigány kisgyerek, te meg jól kiadtad őket a facebook nagyközönségének. Valószínűleg nem ők lesznek, akik 20 év múlva ráköszönnek a budapesti körutak valamelyik elegáns részén az öreg Lívia nénire, és hálásan megköszönik a régi kedves indítást.” Ezekre azt válaszoltam, hogy nem tudom, melyik gyerek cigány és melyik nem – mert amúgy sem erről szólt ez az egész.
Érdekes, hogy a második bejegyzésre – amelynek a szövege, ismétlem, ugyanaz volt, mint az elsőé, csak éppen magyaros hangzású keresztneveket hoztam fel példának – mindössze 8 reagálás érkezett; 7-nek tetszett, egy pedig viccesnek találta. Senki nem szólt hozzá, sőt egyik szülő vagy tanítónő sem hívta fel a polgármestert, hogy panaszt tegyen!
Elgondolkodtam, hogy melyik korban milyen nevet választanak a szülők a gyerekeiknek és miért. Eszembe jutott, hogy amikor én születtem, és az édesanyám Budapesten a Kútvölgyi Kórházban megmondta, mi lesz a nevem, a nővérke kijelentette, hogy márpedig ilyen név nincs, és a karszalagomra ez került: „Sylvia”. Úgy is nőttem fel – Budapesten – hogy soha, egyetlen Líviával nem találkoztam! Meg voltam róla győződve, hogy az én nevem egyedi és különleges. Ehhez képest, amikor Nagyalásonyba költöztünk, döbbenten vettem tudomásul, hogy nem én vagyok az egyetlen Lívia. Sőt! Az óvónő, a szomszéd falu boltosa, a (későbbi) jegyző asszony, egyik tanítványom, majd egy kolléganőm is ugyanerre a névre hallgat. Ráadásul két faluval odébb van egy másik Marton Lívia!
Arra következtetésre jutottam, hogy a vidék mindig előbbre jár a különleges névadásban, de hogy miért, arra csak sejtéseim vannak. Talán valamit kompenzálnak, vagy ebben akarják követni a divatot? Valószínűleg ezért fedezték fel az olaszos (latin) hangzású Líviát és talán ezért volt népszerű annak idején pl. a franciás hangzású Irén. Mostanában is gyakoriak – főleg vidéken – a tévésorozatok szereplőinek vagy híres embereknek a nevei, még akkor is, ha azok netalántán vezetéknevek (ld. Christiano Ronaldo), vagy igen furcsán mutatnak magyaros átírásban (pl. Dzsásztin, Andzseló, Szkárlett).
Ami a saját gyerekeim neveit illeti, a kislányommal majdnem ugyanaz fordult elő, mint annak idején velem – „márpedig ilyen név nincs” – és csak hosszas győzködés után sikerült elfogadtatni, hogy a Borbála (ami a Barbara magyaros változata) kerüljön a karszalagra. A fiam a Mátyás nevet kapta, ami az édesapámnak nem tetszett. Miért? Mert neki ez a név Rákosit juttatta eszébe, míg nekem ez a bibliai név inkább Isten ajándékát és Mátyás királyt jelentette.
Nem ítélkezhetek hát a névadási szokásokról! Hiszen - ki tudja – lehet, hogy néhány évtized múlva a Kevinek, Zsanettek, Noelek, Vanesszák lesznek többségben az Istvánok, Sándorok, Józsefek, Istvánok, Máriák, Katalinok, Erzsébetek után. Most, itt az írásom végén beismerem, hogy azért ezt sajnálnám… Nem tartom fontosnak, hogy minden magyar gyerek ősmagyar névre hallgasson, de legalább olyanra, ami nem túl idegen. Hajrá Bencék, Máték, Leventék! Annák, Lucák, Boglárkák! (a 2020-as lista legnépszerűbb keresztneveiből válogattam)
