Kezdőlap

Biblia, freestyle, God, Jézus Krisztus, Likó Marcell, rock and roll, Symphaty for the Devil, tanúságtétel

JÉZUS ÉS A ROCK AND ROLL – Horváth Gergely

2018. október 27.

Ha van könyv, ami nem regény, és odaütött, de hatalmasat, akkor ez az! Másodszorra is!

Már amikor először olvastam, akkor is akartam írni róla, de nem sikerült; nem tudom, miért. Pedig már akkor olvasás közben aláhúzkodtam és széljegyzetekkel láttam el, amit a tanulnivalón kívül egyetlen könyvvel sem cselekedtem soha. Talán nem ülepedett le? Mindenesetre most megpróbálom átadni – ha csak részben is – azt az élményt, amit rám zúdított. Nem lesz egyszerű. Mert annyi gondolatra, amennyit ébresztett bennem, nem volna elég egyetlen bogbejegyzés… Mindenesetre megpróbálom. Legfeljebb nem olvassátok végig! :) (Kár volna… ;))

A könyv alcíme: Tanúságtétel és freestyle nekifutás. Ezzel már majdnem mindent elmondtam. Jaj, dehogyis! Figyeljetek csak!

Rögtön egy filmmel indít: a Veszett a világgal. „Amikor láttam, Nicolas Cage akartam lenni és olyan csodálatos, véget érő szerelmekben kívántam égni, mint amilyet Chris Isaac művel Helena Christensennel a tengerparton a Wicked Game klipjében…”, aztán amikor Sailor „karjába veszi a csaját és elszerenádozza a Love Me Tendert a naplementében.” Ezek után persze kötelező volt megnézni ezt a filmet, meg a többit, amikre szintén utal a könyvben. Még szerencse, hogy a legtöbbet láttam, pl. Apokalipszis, most; Angyalok és Démonok; Armageddon; Gyalog galopp (de nagy kedvenc, benne van a Top 10-ben! Merthogy „hülye angolok, angol hülyék!”); Star Trek; Suttogások és sikolyok; Különben dühbe jövünk; Több, mint testőr; Bridget Jones naplója; Nicsak, ki beszél még; Rock-Térítő (amelyben „a drog helyére beült a Szentlélek”)… és még sorolhatnám. Ám az meglepett, hogy a Jézus Krisztus Szupersztárról így vélekedik: „Ha a környező kultúra sztárrá „szelídíti” Jézust, azzal épp a hit erejét veszejti el… tehát Jézusról hamis képet mutat!”

A három Jackről pedig – akik különösen nagy hatást gyakoroltak rá a filmjeiken keresztül (Lucas, Nicholson, Baker) – nekem a következő sor jutott az eszembe: „Let’s go, let’s go to Paradise, Jack!” (Természetesen Marc Almond.)

…És azok a belénk ivódott, örök érvényű verssorok, mint pl. „Amikor a lelkemet roskadozva vittem, csöndesen és váratlanul átölelt az Isten” (Ady), és „Csak én bírok versemnek hőse lenni, első s utolsó mindenik dalomban” (Babits), „Változtasd meg élted” (Rilke), „Őrült beszéd, de van benne rendszer” (Hamlet), „Földiekkel játszó égi tűnemény” (Csokonai – akit korabeli rock and roll költőnek nevez), és teljes egészében idézi Reményik Sándor Kegyelem című, átütő erejű versét, amit többek közt ezzel kommentál: #életem

…És azok a zeneszöveg-áthallások! Nem tudom, mindenki, érti-e, amikor ilyenek sző bele a szövegbe idézőjel nélkül, mint pl. „nézését meg a járását” (na jó, ez mindenkinek ott van), vagy „valaki mondja meg”, no meg „oh mondd, te kit választanál” és „a korlát láncainak dől a csillagász”, illetve „voltam keleten, jártam nyugaton” és persze „van, ami annyi annyira meztelen, hogy csakis esztelen jó”, valamint „amikor én még kissrác voltam”, és még „engedem, hadd menjen”…

A külföldi előadók is terítékre kerülnek, köztük a Depeche Mode, a Cure, a Beatles, James Brown, Janis Joplin (és a nevetése a Mercedes Benz végéről, és az „Élj gyorsan, szeress vadul és halj meg fiatalon”), Little Richard (aki teológiát tanult, majd hittérítő lett), Whitney Houston (ő baptista nevelést kapott, és az anyja ismert gospelénekesnő volt). Megtudtam továbbá, hogy George Harrison híres My Sweet Lordja igazából Krisnát dicsőíti! Hm…

Néhány dalszöveget teljes terjedelmében idéz, elsőként a Vad Fruttiktól a Nem hiszek címűt. Amint írja, sokan rajongták és csak kevesen kérték, hogy vegyék le a Petőfi Rádió műsoráról, pedig a szöveg okkal zavarhatná az Istenben hívő embereket. A dal megjelenése után pár hónappal zenés portrébeszélgetést készített az egyik népszerű katolikus püspökkel, akinek bejátszotta ezt a dalt, majd megkérdezte, hogy mit gondol róla. A püspök úr nem jött zavarba, hanem így válaszolt: „Az énekes fiút most legszívesebben meghívnám egy beszélgetésre, hogy elmondhassam neki, szerintem nagyon közel áll ahhoz, amit valójában keres!” Az író ezt a dalt az elmúlt 10 év kimagasló magyar dalai között tartja számon, sőt megtetézi ezzel a gondolattal: „Ha ennek a dalszövegnek Isten lenne a címzettje, szinte azonnal imává válna”, illetve szerinte példa arra, miként lehet az emberi létezés legsúlyosabb kérdéséről dalt írni. És valóban, Likó Marci barátom nem hagyott fel az istenkereséssel, Évekkel később egy erről szóló dalszövegét nekem küldte el először. (Hogy most hol tart, immár kétgyermekes apaként, jó lenne egy pohár bor mellett megbeszélni…) Amúgy „az istenkeresés mindig igazságkeresés” – olvassuk.

S vajon Likó Marci ismeri John Lennon God című dalát, amelyet Horváth Gergely szintén teljes egészében közöl? Biztosan! De vajon inspirálta őt (akár tudattalanul) a Nem hiszek megszületésekor? Nem hiszek, azaz „I don’t believe in…” – énekli Lennon 15 soron keresztül. Írónk szerint „ebben a dalban istentelenítette a világot – és ezt istentelenül jól csinálta.” Micsoda bravúr a szavakkal!

Később több bekezdés jut a Rolling Stones Sympathy for the Devil című nótájának, amihez szintén kapcsolódhat néhány izgalmas kérdés: „Bólogathat-e egy Krisztusban hívő, amikor meghallja a Highway To Hellt? Vagy beindulhat-e a Sympathy For The Devilre?” És egyébként is: „Mi köze van a rock and rollnak Istenhez?” Az, hogy „The Rock” (=a Kőszikla) maga Péter apostol? Vagy talán az is, hogy – ahogyan írja – a műfaj ikonikus figurái minden alkalommal eljutnak Istenig? Mindeközben nem szabad elfelejtenünk, hogy az ördög ismeri az írást! Gondoljunk csak Máté evangéliumában arra a jelenetre, ahol Jézust megpróbálja megkísérteni az ördög.

Számomra az a folyamat volt a legizgalmasabb, hogy az író hogyan jutott el a hitben idáig. Örömteli egyetértéssel nyugtáztam, hogy meghatározó volt az életében Old Shatterhand (az enyémben is), a könyvet vagy 100-szor elolvasta (én is). De azt akkor még nem tudtuk, hogy Karl May imádkozó, hívő embernek teremtette meg őt, s hogy ezeket a részeket a szocializmusban kultúrpolitikai okokból gyomlálták ki belőle, ami megbocsájthatatlan bűn: cenzúráztak egy olyan történetet, amely a személyiségünk fejlődésében fontos hatással bírt! (De a humor innen sem hiányozhat: „Az, ahogyan Károly ír, nagyon mai.”)

Horváth Gergely arról is ír, hogy a magyar irodalom gyakran olyan volt, mint egy titkosírás. A popzene is – teszem én hozzá. Pl. az István, a királyban: „Nem kell olyan Isten, aki nem tud magyarul”, ahol mindenki az orosz megszállókra gondolt; vagy az Omega 1979-ben megjelent Gammapolisában: „Oly hosszú volt a 23 év”, amit a cenzúra miatt 29 évre kellett változtatni.” Hasonló emlékeim fűződnek a kazettákhoz, mint neki. Én is ugyanúgy leültem válogatni, újra meghallgatni, sorrendbe állítani a számokat, átvenni, majd megmutatni a kész válogatást kiválasztottaknak; ez fontos közlés volt önmagunkról. És nem tudom, emlékszik-e valaki arra, hogy abban az időben mi volt rendszerint az első kérdés, ha valakivel közelebbről meg akartunk ismerkedni? Ez: „Milyen zenéket szeretsz?”

Ír az ifjúkorában félbehagyott regényéről is. Érdekes, hogy a főhős, Béla sokban hasonlít az én regényem, a Tainted Love – Romlott vágy Márkjára. Később ezt írja – már nem a regényről, de számomra itt is megjelenik a párhuzam: „…a személyiségünk kiteljesedése a bennünk élő vágyak megélésének függvénye, mert ki más lennénk, mint akit saját legbelsőbb vágyaink fogalmaztak meg? A legnagyobb tévedések egyike azonban éppen az, hogy e vágyak adnak nevet nekünk.”

Előkerül a napi politika is: „Miközben ezeket a sorokat írom, Európa soha nem látott mértékű és erejű menekültáradattal néz szembe. Félt jövőképünket jól szimbolizálja az a nyílt színen imádkozó muszlim tömeg, amely Róma közepén követel mecsetet magának.” (2015!)

Olvasás közben többször hangosan felröhögtem az ilyen beszólásokon: „kicsi a tape-értékük”; „nagy az ember Istenkertje”; Jason, aki akcióban egy érzelmi színektől mentes, matt démonnak tűnik”; a prófétákat sokszor maga az Úr küldte olyan performanszba, amihez képest egy-egy vagányabb színházi este amatőr önképzőkör.”; (az 1. zsoltár) húzta meg először az észcsengőt”… meg effélék.

De térjünk vissza a hitre jutáshoz. Az írónak egyre nagyobb igénye lett arra, hogy napi szinten olvassa a Bibliát, és megpróbáljon értelmezni olyan részeket is, amelyekről korábban nem gondolt semmi jót. Idézi és elemzi a közismert történeteket (pl. a tékozló fiú vagy hogy Péter háromszor megtagadja Jézust), és ilyen – számomra különösen megszívlelendő (és továbbadandó) – gondolatokra jut: „Miután az isteni hívás meghallása és a benne foglaltakra való őszinte törekvés, valamint az elutasítása is személyes választás következménye, a végeredmény mindkét esetben igazságos, és így végleges.”

A halálról is elgondolkodtató dolgokat olvashatunk. Az apjától idézi pl. a következőt: „Amikor a haláltól féltem, életben tartott. Most pedig, amikor az élet esik nehezemre, már nem kell félnem a haláltól.” Szívszorító a történet, amely egy öt és fél évet élt kislányról szól, akit az édesapja temetett el. Úgy alakult, hogy a halála előtt pár órával látta ezt a kislányt, bár nagyon nehezére esett odamenne; félt a szembesüléstől és egyben szégyellte is magát emiatt. És mit látott? „…ennek az öntudatlanul fekvő kislánynak az arcocskája tündökölt és ragyogott!” S akkor, ebben a megrendítő pillanatban, elöntötte a melegség és reménnyel töltődött fel, s arra gondolt, hogy a szülei és a szerettei majd megküzdenek valahogyan a gyermekük hiányával, „de ő tényleg, és szó szerint, hazatér.”

Az utolsó fejezetben három pontban összegzi, mit kellett megértenie és elfogadnia: EGY: Nobody’s perfect (=Senki sem tökéletes); KETTŐ: A Biblia problémamegoldó könyv; HÁROM: Adj hálát Istennek! („Dicsérjétek kürtölve, hadd szóljonnal!”)

Nos: „így zárhatjuk Jézust a szívünkbe. Ami, ha belegondolunk, geometriailag egy monthypyton. Mégis, ebben van az életünk. Az én életem. A te életed. Meg Briané.” :D

SDG – és hadd szóljon!!!

 

(Lesz folytatás: néhány idézet, ami most túl terjedelmessé tette volna ezt az írást, de a közlésüket elmulasztani vétek volna.)