Kezdőlap

Részletek a regényből

Zsolti

 

Sometimes I feel I've got to
Run away...*

Langyos nyári este, augusztus vége a Balaton-parton. A vendéglő teraszán vacsoráztam a családommal, a zenész épp a "Most múlik pontosan..." kezdetű számot kezdte játszani, lassan eszegettem a csirkemellet valami salátával, hallgattam a többiek hétköznapi beszélgetését, s közben az motoszkált a fejemben, vajon János felhív-e ma este. Úgy éreztem, egyre távolodom, nőtt bennem valami tömör, nehéz sötétség, ami lassan kúszott fel a torkomon. Próbáltam uralkodni magamon, de feltartóztathatatlanul készült kitörni belőlem a zokogás. Ki kellett mennem a partra, ahol nincsenek fények, csak a nagy vízfelület halk loccsanásokkal teli egyhangúsága.

Ültem a padon és sírtam. Mintha megszűnt volna körülöttem az élet, és magam lennék a hirtelen mindent magába olvasztó gyötrelem.

Akkor valami különös dolog történt. Három meztelen felsőtestű fiatal srác közeledett a part menti sétányon, s ahogy észrevettek, egyikük odalépett hozzám:

- Minden rendben van?

- Igen... nincs semmi baj, csak rám tört a depresszió... – néztem fel a könnyeim mögül.

Egy darabig álltak tanácstalanul, aztán továbbindultak. Talán pár perc telhetett el, mikor éreztem, hogy valaki ott áll és engem néz. Az egyik fiú volt.

- Tudok valamiben segíteni? – kérdezte barátságosan.

- Nem, nem… - feleltem, s azt gondoltam: Hogyan is tudnál, mikor magam sem tudom, miért sírok!

- Történt valami?

- Nem, nem történt semmi. Csak olyan szomorú vagyok…

Leült mellém.

- Akkor egy ölelés talán segít – mondta, és magától értetődő természetességgel átölelt. Nem volt ebben semmi erotikus, csak kedves, vigasztaló gyengédség. Így tartott egy darabig a karjai között.

- Mi a baj? Kérlek, mondd el!

- Nem tudom... – suttogtam a vállgödrébe.  – Tényleg nem történt semmi, csak néha úgy érzem, el kell menekülnöm. De ne kérdezd, mi elől vagy ki elől! Mindenem megvan, hogy boldog legyek. Van szerető családom... jó férjem, gyerekeim, aranyos unokáim...

Elengedett, szelíden a két kezébe fogta az arcomat és maga felé fordított.

- Ezt nem mondod komolyan! Unokáid? Neked?

Ismerős kérdés. Vártam a válasszal.

-  Aha... de tudod, erről nem én tehetek, hanem a lányom! – s ekkor már elnevettem magam.

- Hát ez hihetetlen...

- Ez van. Korán szült,19 éves korában. Hm... Berci most ötéves, Kitti meg három.

Láttam rajta a megdöbbenést. De legalább nem kérdezte meg, hány éves vagyok, mint az utóbbi időben annyi férfi, amit sohasem értettem. Én még úgy tudtam, udvariatlanság egy nőtől a korát tudakolni. Talán ezt megelőzendő, gyorsan folytattam:

- No most akkor te is mondj valamit magadról!

- Mit is mondjak? Sopronban tanulok az erdőmérnökin, Ságvidán lakom...

- Ságvidán? Tényleg?

- Igen. Ezek szerint tudod, hol van? – csodálkozott.

- Hát hogyne tudnám! Én vagyok ott a református kántor, és a lelkész, Falk János a legjobb barátom. Amúgy Ságszentandráson lakom, tudod, a szomszéd faluban.

- Én is református vagyok, és ahogy most mondod, szerintem már láttalak... ezért voltál olyan ismerős!

- Sajnos én nem emlékszem rád. Hogy hívnak?

- Tóth Gergő.

Elkezdtem fürkészni az arcát.

- Volt egy ságvidai Tóth Eszter nevű tanítványom, nem a húgod véletlenül?

- Nem, nem is rokonom, de ismerem. Ezek szerint a suliban tanítasz?

- Már nem, de ott dolgoztam több mint 20 évig. Most az egyetemen tanítok angolt. Egyébként Máthé Júlia vagyok.

Elmosolyodott.

- Sok jót hallottam rólad.

Hallgattunk egy darabig. Gergő szólalt meg először:

- Ugye, megnyugodtál?

- Igen – feleltem. – Köszönöm, Gergő. Sokat segítettél. Soha nem fogom elfelejteni.

- Örülök neki. ...Akkor most elköszönök. Vigyázz magadra!

Búcsúzóul még egyszer megöleltük egymást, s megígértettem vele, hogy nem mondja el senkinek, milyen állapotban talált rám.

Néztem, ahogyan távolodik a sötétben. Odébb már várták a haverjai. Vajon mit mondhatott nekik, miért jött vissza hozzám, s miről beszélgettünk? Vajon mi indította arra, hogy felfigyeljen egy ismeretlen, síró nőre és megpróbálja vigasztalni?

Meghatódott, merengő lélekkel üldögéltem a padon, a távolból pislákoltak Fonyód fényei, szelíd hullámok nyaldosták a part menti köveket. Apró léptek zaját hallottam közeledni a füvön, s a sötétségből két piciny alak bontakozott ki. Kitti ért oda hozzám előbb, a térdemhez simult, s csak nézett rám mosolygó barna szemeivel. Berci viszont egyenesen nekem szegezte a kérdést:

- Mami, mit csinálsz itt?

- Tudjátok, csak úgy elgondolkoztam.

- Akkor most menjünk vissza! – mondta Berci nagy komolyan, és Kitti már nyújtotta is kis kezét. Mit volt mit tenni, felálltam, és engedelmesen hagytam, hogy visszavezessenek a vendéglőbe.

 

 

Dancing, laughing,
Drinking, loving...*

A balesettel kezdődött, öt évvel ezelőtt. Ó, az a baleset! Mint egy új időszámítás, úgy ékelődött az életembe, s hasította ketté: a baleset előtti és a baleset utáni időszakra.

Falunapra voltunk hivatalosak a szomszédos Salamontanyára, Zsolti, mint Szentandrás polgármestere, s én, mint a felesége, akit csak "a szép Juhászné" néven emlegettek. Előtte még itthon orgonáltam az istentiszteleten, sietnünk kellett, hogy az ünnepi ebédre odaérjünk. Nagyon kedvesen fogadtak bennünket, a hivatal épületében már terített asztal várt, s a konyhából érződött az ilyenkor elmaradhatatlan pörkölt illata. Ott voltak a környékbeli polgármesterek a feleségeikkel, a katolikus pap, a körjegyző, az országgyűlési képviselő, egyszóval illusztris társaság. Vagy inkább érdekes... A ságvidai polgármester, aki nagyon okosnak akar látszani, ezért sokat és körülményesen beszél, s aki amúgy zoknikkal kereskedik... A felesége arca, mint egy megtaposott hamburger, és hozzá a harsány, közönséges beszéde, erre mondják, hogy kilóg a kapa a szájából, ó, ha az lógna ki legalább, de nem dolgozott ez soha semmit... Az atya, aki már szinte remeg az éhségtől, de közben az unikumos üveg felé sandít, hogy vajon megkínálják-e a következő pohárkával... A paprikás-szalonna ábrázatú körjegyző Sanyi bá aranykeretes szemüvegben, a füléből kitüremkedő fekete pamacsokkal, a jó Ság hegyi bort dicséri, de közben nagyokat húz a söréből... A képviselő úr az arcára erőltetett mosollyal („szervusz kérlek”), ásványvizet kér, miközben a nyakkendőjét lazítgatja...

Meleg volt, majdnem fullasztó, átitatva az emberi kipárolgásokkal, olcsó parfüm és ételszag elegyével. Kívülről behallatszott a mulatozás zaja, valami harsány operett-melódia szólt éppen. Mindenkivel koccintottunk és hozzáláttunk az ebédhez. Vadpörkölt tarhonyával, savanyú uborkával, vagy ötféle krémes sütemény, ahogyan ez ilyenkor szokásos. A sör viszont jó hideg volt, hamar lecsúszott.

Épp a szentandrási dalárda állt a deszkából ácsolt színpadon, mikor kimentünk a falu főterére. Mulatós nótákat énekeltek szintetizátor kísérettel, ami csodálatos módon nagy sikert aratott a közönség soraiban, akik közül többen – a már pityókás hangulatban lévő férfinépség – be-bekapcsolódtak a refrénekbe. Udvariasan megtapsoltuk őket mi is. Sokan megszólítottak bennünket: régi tanítványok, akikből már anyuka és apuka lett. Szilvike is megmutatta a kisbabáját, Vanessza Dzsenifert, akit nyolcadikos korában szült. A tehénpásztor Imre bácsival is szóba elegyedtünk, aki kérdezte, mikor megyünk legközelebb gombászni, mert akkor megmutatja a legjobb vargánya-lelőhelyeket a salamoni erdőben.

A téren szünet nélkül ment a műsor, óvodások szavaltak, iskolás lányok táncoltak, majd jött a néptánccsoport, ami végre igazi csemegét jelentett. Ismertük őket jól. Emlékszem, utána még beszélgettünk Karcsival, a vezetőjükkel, és kértem, hogy egyszer majd táncoltasson meg. Talán még egy sör is elfogyott közben.

Innentől kezdve már csak foszlányokban jelenik meg egy-egy kép. Beszállunk az autóba, talán még örülök annak, hogy Zsolti vezet (az az egy Unikum meg az az egy-két sör igazán nem számít, hisz csak 10 km-re vagyunk otthonról), letekerjük az ablakot, elindulunk az erdei úton, és... innentől semmi. Sokáig, nagyon sokáig semmi.

 

 

I see visions...
Heaven is here where I once feared to be...
Divine worship forever Amen...*

Egy hatalmas Sztálin-szobor darabokra hullik. Cirill betűket látok, amelyekből szavak formálódnak, majd mondattá álnak össze. Az óceán fölött repülök, messziről látom a szárazföldet, egy pillanat, és harsogó zöld vidék fölé érek. A mezőn birkák legelnek, az ég elsötétül, egy fekete felleg betakarja a napot, villámlik, s én ekkor már hatalmas kövek között sétálok. Megismerem Stonehenge-et. Megérintem a köveket, mielőtt újra távolodni kezdenék. Parabolikus pályán ívelek fölfelé, szorító szédülettel. Valaki angol szavakat ismételget, mindig ugyanazokat.

Átölelek egy szőlőtőkét, és az oldalamon, a bikinialsómba tűrt zacskóból madzagot húzok ki, hogy körülkössem. Az arcomat simogatják a levelek. Hirtelen hűvös fuvallat támad, havas lejtőn, sílécen suhanok lefelé, szemben a nappal. A nagy vörös korong elvakít, és egyenesen belecsusszanok. Puha sötétség uralkodik odabenn, tapogatózni kezdek. Mintha meleg májat simogatnék, olyan érzés. A testem langyos vízbe siklik, szállnak fölfelé a buborékok, én is úszom a zöldes fényű felszín felé.

Zongoraakkordokat hallok. Én játszom: látom, ahogyan az ujjaim végigfutnak a fekete-fehér billentyűkön. Most kel fel a nap, rózsaszínné festi az eget, és a kép alján, mint a hírcsík a tévében, felirat jelenik meg: Valami véget ért, valami új fog elkezdődni. A betűk sorrendje összekeveredik, és két szó alakul ki: "vége" és "kezdet". Most ismerem fel, hogy ezt láttam oroszul és ezeket hallottam angolul is az imént.

Nehéz, sötétbordó bársonyfüggöny húzódik össze. Vége a vetítésnek.

 

János

 

On heavenly rain
You fell into my life...*

Tavaly február elején toppant be János először hozzánk. Az életembe pontosabban.

Péntek kora délután volt, de már szinte félhomály; kint zuhogott az eső. A konyhában pakolásztam, amikor megszólalt a csengő. Biztos voltam benne, hogy ez csakis valaki idegen lehet. Aki ismer bennünket, tudja, hogy ha itthon vagyunk, nem zárkózunk be, nyugodtan be lehet jönni, s elég a belső ajtón kopogni. Nem is vártam senkit ilyenkor. Ez az idő azokat a nyugalmas órákat jelentette, amikor nem kellett sem órákat tartanom az egyetemen, sem módszertani előadásokat sehol a megyében, ilyenkor szoktam elvégezni a hét közben elmaradt házimunkát, főzni a hétvégére vagy egyszerűen csak olvasgatni. Zsolti a hivatalban van, Andris rendszerint csak este jön haza Budapestről az egyetemről, ha éppen nem marad ott valami buli kedvéért.

Belebújtam a kinti papucsba, és csak úgy, ahogy voltam, egy hosszú piros pulóverben és cicanadrágban mentem ki a gádorra ajtót nyitni. Fekete bőrkabátos, sötét hajú fiatalember állt a küszöbön, esernyővel a feje fölött.

- Áldás, békesség! – köszönt mosolyogva. – Falk János vagyok. Juhászné Máthé Júliát keresem.

Szóval az új lelkipásztor – gondoltam magamban.

- Én vagyok. Jöjjön csak be. Áldás, békesség! – tettem hozzá, ráébredve, hogy a meglepetéstől elfelejtettem köszönni. – Megyek előre, jó? – nyitottam a lakásba vezető ajtót.

- Egy pillanat! – lerázta az esernyőjéről a vizet, s letette az ajtó mellé. Ahogy lehajolt, hullámos, fényes fekete hajának egy fürtje az arcába hullott. Közben a két macska már rohant a gádoron az ajtó irányába abban a reményben, hogy valami finom falat várja őket.

- Vigyázzon, be ne jöjjenek! – sürgettem, de közben be is csuktam magam mögött az ajtót, mert a macskák már versenyt nyávogva dörgölőztek a lábunknál.

- Jaj, de édesek! Mi a nevük? – hajolt le ismét, hogy megsimogassa őket.

- A tarka a Cilike, a vörös pedig a Sanyi. Szereti a macskákat?

- Nagyon! Majd szeretnék is egyet, de tudja, csak most költöztem ide a szomszéd faluba, Ságvidára..

- Igen, tudom. Nemsokára lesz itt vagy négy-öt kiscica, adunk szívesen! De most már menjünk beljebb. Ne vesse le a cipőjét!

- Köszönöm.

Behúzta maga utána külső, majd a belső ajtót, felakasztotta a kabátját a fogasra, s mintha évek óra ide járt volna, bement a konyhába, és otthonosan elhelyezkedett az asztal mellett a gádorra nyíló ablak előtti széken. Zsolti helyére. Megfigyeltem, hogy minden férfi ismerősünk ösztönösen odaül, érdekes módon.

- Egy kávét? Teát? Vagy esetleg... van itthon finom Ság hegyi borunk.

- Nem, köszönöm. Ma még vezetnem kell. De egy teát elfogadok.

Kitettem elé a választékot tartalmazó fadobozt. Fahéjas almateát választott.

Nem kérdeztem, miért jött, tudtam úgyis. Ernő bácsi, öreg papunk most ment nyugdíjba, Vízkeresztkor tartotta az utolsó istentiszteletet, a rá következő vasárnapon el is búcsúztattuk. Tudtuk, hogy fiatal lelkipásztort kapunk valahonnan az Alföldről. Rossz nyelvek rebesgették, hogy büntetésből rakta ide a püspök, s ebben lehetett is valami; hiszen ki az az őrült, aki önszántából jön ide ebbe az Isten háta mögötti faluba, hat szegény szórványgyülekezetet ellátni?

A teához nem kért se cukrot, se citromot. Ez tetszett. 

- Szóval, vasárnap már én szolgálok, és azt mondták, ön a kántor. Ezt szeretném megbeszélni... ugye továbbra is vállalja a kántori szolgálatot? Nagy segítség volna.

- Természetesen. Már tizenöt éve csinálom... Úgyhogy tegeződjünk, jó? Úgyis együtt fogunk dolgozni!

- Megtisztel... hát akkor... szervusz! 

- Szia nagytiszteletű úr, János! – mosolyogtam rá. – Tudod, te vagy a hatodik lelkipásztor, amióta kántorkodom, úgyhogy majd megszoklak téged is, ahogy a többit is megszoktam. Majd mindig megmondod, mit szeretnél meg hogy  hogyan szeretnéd, aztán igyekszem teljesíteni. Persze csak ha nem választod mindig a legbonyolultabb énekeket!

Erre elnevette magát. (Milyen szép metszésű, telt, érzéki szája van! De a fogai kissé kiállnak. Fiatal üregi nyúl. Az arca jobb oldalán néhány apró pigmentfolt látszik, amelyek elütnek kreolos arcbőre színétől.)

- Dehogyis! Majd megbeszéljük, melyikeket ismeri a gyülekezet, aztán azok közül választunk.

- Rendben. Most? Hozzam az énekeskönyvet?

- Nem, most nem érek rá, föl se készültem még... annyi dolog van ezzel a költözködéssel, minden szanaszét, tudod! Majd holnap megpróbálom összehozni, aztán felhívlak, jó?

- Egy pillanat, hozom a mobilom. Nekem is szolgálati számom van, biztos neked is, ingyen beszélhetünk.

Épp telefonszámot cseréltünk, mikor megjött Zsolti. Nem látszott rajta, hogy meglepődött volna, hiszen János kocsija a kapu előtt állt, az esernyője meg a gádoron letámasztva. A vizes dzsekijét a szék hátára dobta, magától értetődő természetességgel lekezelt Jánossal, aztán kifakadt:

- Micsoda szar idő van! Legalább a hó esne! Mi lesz így a vetéssel meg a kártevőkkel? Egész télen nem volt egy csepp hideg se! – aztán Jánoshoz fordult: - Velünk vacsorázik?

- Nem, nem... máris mennem kell... még várnak több helyen is – szabadkozott János, felállt és vette a kabátját. – Júlia, holnap hívlak, szia! Viszontlátásra! – köszönt el Zsoltitól is.

- Kikísérlek – mondtam.

A gádoron megállt.

- Nagyon szép a házatok! Valami fantasztikus hangulatot sugároz. Családi örökség?

- Nem, úgy vettük. Budapestről költöztünk ide 25 éve. Csak annyit tudok, hogy 1848-ban már született itt valaki. 

- Értem... Hát... akkor vasárnap találkozunk! Illetve holnap hívlak... – s a kezét nyújtotta. Megfogtam. (Milyen keskeny, finom keze van! De rágja a körmét.)

- Várom. (Miért mondtam ezt? Mert tényleg.) Szia.

- Szia.

Elővette a zsebéből a slusszkulcsot, ráfogta a kocsijára, fekete Opel Astra volt, az visszafüttyentett neki és barátságosan felvillantotta a fényszóróit. Amint beszállt, a szemem ráfeledkezett a rendszámtáblájára: JUL 411. Ez nem lehet igaz! Majdnem Júlia... és április 11-e a születésnapom.

Egy darabig még álltam az ajtóban, s hosszan néztem utána.

Elállt az eső.

 

….

 

The time starts here
And here you'll find
I want to be inside
Be inside your mind
Riding where your secrets hide...*

Olyasmi történt velem, amit álmomban sem gondoltam volna. Hogy én, ilyet? Vele? …Végül is nem történt semmi, ha úgy vesszük. Vagyis hát „csak egy csók és más semmi”. De hogy egy buzival, az már izgalmassá teszi a helyzetet. S Zsolti megint megérezte. Még jó, hogy haza kellett bicikliznem, volt idő lehiggadni egy kicsit...

Ott voltam az istentiszteleten persze, ahogyan mindig. János megint jól prédikált, de most nem volt olyan átütő erejű. Mivel márciust meghazudtoló ragyogó napsütés és langymeleg idő volt, még előtte megkérdeztem tőle, nincs-e kedve délután sétálni vagy biciklizni egyet. Először azt mondta, hogy sok mindent kellene csinálnia, meg hogy vágyik az egyedüllétre, aztán hamar meggondolta magát, nem tellett öt percbe. Először a városba akart volna menni, aztán hajlott az én ötletemre, hogy menjünk fel a Ságra egyet borozni s beszélgetni. S úgy is lett!...

A megbeszélt időben odatekertem a parókiához, de még várnom kellett rá, míg összeszedi magát. Rojtos, koptatott farmergatyában jelent meg, fekete titokzoknival (de utálom!). Majd egy órába tellett, míg odaértünk a borozóba, de legalább az egész falu láthatta, amint kettesben sétálunk. Biztos a tulaj, Sörös Jóska (furcsa név egy borosgazdának) is csodálkozott, hiszen Zsoltit meg engem régről ismert; gyakran jártunk hozzá, sőt családtagjainkkal, barátainkkal is rendszerint nála kötöttünk ki egy-egy sági kirándulás után. Jó borai vannak. Indításnak fél liter olaszrizlinget kértünk. Ültünk a hegy oldalában a teraszon, gyönyörködve a kilátásban, élvezve a nyugalmat. S beszélgettünk mindenféléről, sőt a harmadik pohár bor után a szerelem és a szex is előkerült (nem úgy, mint Vilivel, akivel ez utóbbi volt a tabutéma), és egyre közelebb kerültem a vallomás kicsikarásához. Mesélni kezdett a szerelméről, akivel már több éve szakítottak, de azóta sem tudta elfelejteni. Együtt éltek az ismert orgonaművésszel Budapesten, a Duna-parton bérelt fényűző lakásban… S akkor bevallotta. Kérdésemre, hogy ki volt az, hátha ismerem, egy férfinevet mondott. Ugyanebben a pillanatban sírni kezdett. Én persze megsajnáltam. Megfogtam a kezét, s ő úgy kapaszkodott belém, mint a fuldokló. S a lelke fuldoklott is bizonyosan. Bár úgy mondta, hogy 80-20% benne a hajlamok aránya, de igen, ő meleg, és nagyon szenved ettől.

- Ugye nem mondod el senkinek? – kérlelt.

- Nem, János. De… csak egyetlenegy embernek fogom elmondani: Zsoltinak. De ne haragudj ezért, és ne félj, tőle senki sem fogja megtudni! Bízhatsz bennünk!

Néztem könnyben úszó olajosbarna szemeit. A jobb szemhéja néha megrándult. Olyan volt akkor, mint egy riadt majom.

- Tudod, van abban valami sorsszerűség, hogy amikor idekerültem, téged ismertelek meg először igazán. Amikor meghallottam a nevedet, már tudtam! Úgy hívnak, mint az életem két legfontosabb személyét; a legnagyobb szerelmemet és az édesanyámat: Máté és Júlia.

Ekkor elmeséltem neki, hogyan csodálkoztam rá a rendszámára a születésnapommal, és az őzzel való találkozásomat a prédikációja előtt. Mindez nem lehet csupán a véletlen műve! S ekkor egy sejtelem kerített a hatalmába.

- Neked mikor van a születésnapod?

- December 15-én.

- Ezt biztosan nem fogom elfelejteni – vágtam rá azonnal, hiszen éreztem előre, hogy ebben is lesz valami közös pont. – Decemberben, mint a lányomnak, és 15-én, mint a fiamnak!

Hazafelé átölelte a derekamat, egy darabig hagytam, de mikor a házak közelébe értünk, kibontakoztam: nehogy meglásson valaki! Egy ideig hallgatva lépdeltünk egymás mellett, s akkor megszólalt:

- Júlia… Ne haragudj, de egy ideig biztos nem fogok tudni veled beszélni…

- Ugyan miért? – lepődtem meg.

- Mert szégyellem magam. Nem lett volna szabad elmondanom, még neked sem…

Persze biztosítottam az együttérzésemről, s arról, hogy szerintem jól tette, hogy kiöntötte a szívét. Aztán lassan visszaérkeztünk a parókiához, ahol a biciklimet hagytam. S akkor, a ház jótékony takarásában újra megölelt. Nagyon. Hosszan. Én is visszaöleltem. Levettem a szemüvegemet, hogy közelebb bújhassak hozzá. A buzihoz. Jó illata volt. Szorosan átölelve tartott és simogatta a hátamat. Aztán a hajamat. S akkor egyszer csak az állam alá nyúlt, felemelte az arcomat és lágyan megcsókolt. S én hagytam. Sőt élveztem, szinte elaléltam. Nagyon puha volt a szája és a nyelve. Engem ilyen érzékien még soha senki nem csókolt… Csak annyit tudtam kinyögni: „Úristen…”.

S ez volt az a pont, amikor azonnal haza kellett indulnom. Zsolti… Édes Zsolti! Ha tudná… Magam is alig hittem, mi történt velem. Pedig megtörtént. (Azóta is átfut rajtam a bizsergés, ha rágondolok. A buzira.)

Zsolti kissé gyanakodva nézett rám, mikor betoltam a bringát a garázsba. Az udvaron várt egy kibontott üveg borral, cigizett.

- Na, összejöttetek?

- Aha… - feleltem gyorsan – mindjárt elmesélem, csak be kell mennem egy kicsit. Addig tölts egy kis bort nekem is!

- Mért, nem volt még elég? …Na jól van.

Mindent elmondtam neki, ami a borozóban történt. Csak a csókról hallgattam.

 

 

…I've got to
Get away from the pain
You drive into the heart of me
The love we share
Seems to go nowhere
And I've lost my light
For I toss and turn
I can't sleep at night…*

Alig hajnalodott, mikor felébredtem. A szomszédban a „dallamkakas” újra rázendített (azért neveztem el így, mert egészen másképp kukorékolt, mint a többi normális kakas), a gyomromat pedig valami édes fájdalom töltötte ki, amit ismertem régebbről, és aminek most már nevet is tudtam adni: a szerelem.

Megpróbáltam visszaaludni, de nem ment, csak forgolódtam verítékben úszva. Felkeltem, kimentem a konyhába, ittam egy nagy pohár vizet, aztán fel sem kapcsoltam a villanyt, csak lehuppantam a vécére, pisiltem, ültem egy darabig a sötétben, majd úgy döntöttem, visszafekszem. Hiszen nagyon korán volt még. Bebújtam Zsolti mellé, kitapogattam egy kellemes bőrfelületet a derekán, behunytam a szemem, és csak hagytam, hadd áramoljanak a képek szabadon lehunyt szemhéjam mögött. Ez többnyire bevált. Ne gondolj semmire, csak nézd a képeket! – mondogattam magamnak. Eleinte narancssárga mértani ábrák képződtek, aztán szétúsztak, új mintákba rendeződtek, majd lassan eloszlottak, hogy átadják a helyüket a piros és zöld foltoknak, amelyek fokozatosan értelmes alakokat öltöttek: egy kőhíd a folyócskán, a parton hatalmas, élénkzöld lombú, susogó, göcsörtös törzsű fák, de lám, mégis sárgásvörös levelek hullanak róluk, és a fű fölött ködfoltok lebegnek. Elindulok a fák között egy ösvényen, a kis folyó túlsó oldalán sziklák, és az egyiken egy oroszlán nyúlik el lustán. Nem ijedek meg tőle, de mégis szaporázom a lépteimet. A Hűvösvölgyben vagyok az 56-os villamos végállomásánál (már nincs ilyen járat), egy bódéban lángost árul egy unott arcú, izzadt, kövér férfi, ott a másik pavilonban pedig hosszú mentolos St Morris cigarettát lehet kapni. Hangos csörgéssel bevánszorog a villamos, nyitott a peronja, a barnára festett vasrács mögött nem áll senki, a fekete-sárga faülések is üresek. Álmodom…

A katolikus templom első harangszavára ébredek 9 órakor; náluk is 10 órakor kezdődik a szentmise. A dallamkakas elhallgatott, helyette a gyöngytyúkok kezdték meg az egyenletes hangicsálást, mintha egy óriási fatengely nyikorogna szabályos időközönként. Fel kellene kelni, de most olyan jó itt a puha ágyban. Felülök, de Zsolti utánam nyúl és visszahúz:

- Ráérsz még… - mormogja kedvesen, szorosan átkarol és magába ölel. Így fekszünk még egy kicsit, de nincs mese, mindjárt másodszor is megkondul a harang, nemsokára indulnom kell, és én azt se tudom, melyik énekeket kell játszanom. Úgy döntök, nem érdekel. Majd lesz valahogy.

 

 

…You're still playing games and abusing my trust
In the heat of the night, in the glow of the light
It's the back and the bite, that's feeling alright
Do you use up bodies like cigarettes
Do you need them for ego, do you need them for sex?...*

Estefelé érkeztünk Párizsba, egy kissé lerobbant szállodába, nem túl messze a városközponttól. A társaink fáradtak voltak, legtöbbjüknek nem volt kedve aznap körülnézni, inkább a szobájukban eszegették az útra csomagolt szendvicseiket, de néhányan – köztük a szobatársam, egy fiatal, dundi lelkésznő – elindultak valami olcsó éttermet keresni a közelben. Én is a szobámban ültem, még hezitáltam, mit is kezdjek az estével. Bár elgyötört az egész napos buszozás, lefeküdni nem volt kedvem, ahhoz túl korán volt még. Este, egyedül nem volt merszem nekivágni a városnak, nem találtam túl biztatónak a környéket. Ekkor kopogtak az ajtón.

- Szabad! – kiáltottam ki. János dugta be a fejét.

- Mit csinálsz? – kérdezte.

- Semmit… azazhogy épp azon töprengek, mit csináljak.

- Tarts velem, megiszunk valamit!

- Nem rossz ötlet – feleltem. – Várj egy kicsit, felöltözöm!

- Okés, lenn várlak!

A szálloda előtt kicsit tanakodtunk, merre menjünk, végül csak úgy elindultunk az orrunk után. Egy kissé szakadtnak tűnő kocsmából valami zongoraalapú, dallamos rockzene hallatszott ki, talán pont a „Párizsi album”, a Supertramp dupla koncertlemeze volt. Nem teketóriáztunk, betértünk és rendeltünk egy-egy pohár rozét, János egy Jack Danielset is. Egy bőrpamlagra telepedtünk le a legtávolibb, homályos sarokban, és meghitten beszélgettünk mindenféléről, de egymástól legalább fél méter távolságban. Finoman, hűsen gyöngyözött a bor a vékony falú, nagyra méretezett üvegpohárban, és annyira jólesett, hogy kértünk még egyet. Hangulatos zene szólt, a helyiség nagyjából félig volt, többnyire idősebb férfiakkal, és akkor János elővett a zsebéből egy kis üvegcsét, és megkérdezte:

- Ki akarod próbálni?

Fogalmam se volt, mi az, de azt feleltem:

- Persze.

Lecsavarta a kupakot, a ruhaujjával megtörölte az üveg száját, befogta először az egyik, majd a másik orrlyukamat.

- Szippants lassan, mélyet!

Úgy tettem… S azzal kezdetét vette az extázis. Fokozatosan minden elsötétült – ilyen mély sötétséget még életemben nem tapasztaltam –, a szívem sebesebben kezdett verni, feltámadt bennem az elemi ösztön, s ekkor – mintha érezte volna – egészen közel ült hozzám és megcsókolt, szenvedélyesen, de nem durván. Azt hiszem, ő is szippantott, de arra nem emlékszem pontosan, hogy előttem vagy utánam. Közben a hajamat markolta és simogatta az arcomat, én meg csak élveztem a bennem szétáradó és a testemet uraló, áradó kéjt. Aztán lassan csillapodott az érzés, ő szorosan, de finoman átölelve tartott, és halkan súgta a fülembe:

- Hát ez a rush… Ennyi volt…
 

 

Oh, and you're moaning about your wasted life
Lying there listening to "Spanish Eyes"
With the cups on the floor, and the plates in the sink
And the room full of smoke, and then you full of drink…*

Október 31-e, a reformáció ünnepe abban az esztendőben vasárnapra esett. Nálunk, az evangélikus templomban – ahol én orgonáltam – délután 2-kor szokták tartani az istentiszteletet, Ságvidán pedig – azt az emlékezetes úrvacsorás alkalmat leszámítva – nem voltam, mióta János leváltott a kántorságról. Helyette inkább eljártam Zsoltival a misére, mert időközben nagyon megkedveltük a fiatal plébánost, Bárdos-Bíró Józsefet, akit a barátai – így újabban mi is – egyszerűen csak Jocónak szólítottak. Jobban is illett rá, mint az a baljóslatú hivatalos név! Mindig nevettem, amikor magam elé képzeltem ezt az alacsony emberkét, amint az ítélőszéken állva egy hatalmas, éles bárdot lenget fenyegetve, vérszomjas tekintettel. Jocón minden kerek volt: az arca, a szemüvege és a pocakja is. Gömbölyű feje tetején körkörösen kopaszodott, mintha szándékosan tonzúrát borotvált volna magának. Mindig vidámságot árasztott maga körül, mindenre tudott egy viccet, ugyanakkor lenyűgöző műveltséggel rendelkezett. Egyszer, amikor Zsolti felhívta, szabadkozott, hogy nem tudnak beszélni, mert egy lovaggá avatási szertartáson van, s később kiderült, hogy őt avatták lovaggá! 

Aznap nem készültünk misére, gondoltam, elég lesz nekem a délutáni evangélikus istentisztelet. Az eső csendesen szemerkélt, úgy tűnt, nem is fog kiderülni. Békésen üldögéltünk Zsoltival a konyhában, a reggeli utolsó falatjait eszegettük, amikor csöngettek. Ki lehet az, vasárnap délelőtt 9 órakor? Zsoltira néztem, ő vissza rám, olyan arckifejezéssel, ami egyértelművé tette, hogy azt szeretné, ha én mennék ki. Felálltam hát és kimentem a gádorra. A kulcs nem volt a zárban, hanem a villanyóra dobozának a tetején, leemeltem hát, és kinyitottam az ajtót.

- Úristen, mi történt veled? – szakadt ki belőlem a kiáltás. János állt előttem, bal arca kékes színben feldagadva, homlokán véres zúzódás, nadrágja szára sáros.

- Összetörtem az autót… a kanyarban megcsúsztam… mert jött egy róka vagy egy kutya, mit tudom én… Nem tudom megtartani az istentiszteletet! Mit csináljak? – beszélt gyorsan, kétségbeesetten.

- Először is gyere be – mondtam, próbálva megőrizni józanságomat, pedig azonnal rám tört a félelem: jaj, Istenem, Zsolti mit fog szólni? Ám megláthatta, ki érkezett hozzánk, mert eltűnt a fürdőszobában. Nem csodáltam, hogy nem akart Jánossal találkozni.

Leültettem Jánost, és zavaros elbeszéléséből lassan összeállt a kép. Budapesten volt, onnan jött hazafelé, amikor a falutól körülbelül egy kilométerre levő kanyarban a fák közül kifutott egy állat az úttestre, s ahogyan ki akarta kerülni, az autó egy fának csapódott, majd az árokba fordult. Nem messze attól a helytől, ahol a mi balesetünk történt… Elindult gyalog, és mivel útba esünk, így került hozzánk.

- Miért nem telefonáltál valakinek? – kérdeztem.

- Elvesztettem a telefonomat Pesten. Vagy ellopták. Nem tudom! A pénztárcámat se találom! – majdnem sírt. – Mindent elcsesztem, a kurva életbe… Most mi lesz velem?

- Az, hogy hazaviszlek, rendbe teszed magad, és megtartod szépen az istentiszteletet. Ne legyen még nagyobb botrány! – mondtam határozottan. – Az autódat meg majd délután elintézed. Szólsz Endrének, majd ő idevontatja. Ha kell pénz, adunk kölcsön.

Azt gondoltam, jobb, ha elterelem a figyelmét a bajokról, és inkább az előtte álló teendőkre koncentrálunk. Mit művelhetett ez megint Pesten? Biztos a beszívtak valahol a meleg szaunában, aztán valami mocskos buzi lenyúlta. Mi lesz ebből? Nem is mertem belegondolni. De mindjárt fél 10! Igyekeznünk kell. Zsolti! Megint magyarázkodnom kell… Morgott ugyan, de úgy éreztem, nem haragszik. Ha baj van, segítenünk kell – ez törvény.

Kiálltam a garázsból, János beszállt, és pár perc múlva már a lelkészlak előtt voltunk.

- Segítsek valamit? – kérdeztem.

- Nem, nem kell. Köszi – azzal besietett, de a kapunál mintha megtántorodott volna. Reméltem, hogy ezt senki sem látta, ugyanis a templom előtt már többen várakoztak, s biztos csodálkoztak, hogy én hozom a tiszteletes urat. Eddig is keringtek a pletykák, annyi bizonyos.

Akkor jutott eszembe az is, hogy János még soha, de soha nem hívott be a lakásába. Vajon mi lehet ott? Mit rejtegethet, miről árulkodhat? Vagy akkora a kupleráj, hogy szégyellné? Egyszer tréfásan megjegyezte, mikor az anyjáékat várta, hogy ilyenkor mindig kitakarít, nekik meg azt mondja, hogy ne haragudjanak, de nem volt mostanában ideje rendet rakni. A redőnyök szinte mindig le voltak húzva, de mintha láttam volna magam előtt a sötét szobát, a rendetlenséget, a konyhában a mosogatóban tornyosuló szennyes edényeket, éreztem volna a cigarettafüst bűzét…

Bár nem úgy terveztem, de egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttem, ott maradok az istentiszteleten. Bevallom, kíváncsi is voltam, hogyan tud János mindezek után prédikálni, de az is motoszkált bennem, hogy ha segítségre lenne szüksége, ott legyek mellette. Mert még mindig szerettem…

 

 

Let's get acquainted
Getting to know you…
Hands of a stranger
Getting to know you
And I'm getting to like you
Hey that's fine
Got no time…*

(…) Úgy éjfél körül véget ért a koncert (a három ráadás után), de szerencsére nem maradtam egyedül. Tiborral még egy darabig beszélgettem, tán ittunk is valamit, aztán elköszönt, de azt még hozzátette, hogy ha velem nem ismerkedik meg, akkor a koncert végét sem várja meg. Búcsúzóul jól megölelgettük egymást (de semmi erotika), és nem cseréltünk telefonszámot; úgyis megtaláljuk egymást, ha fontos ez a kapcsolat.

Úgy beszéltük meg Olivérrel, hogy ők visznek haza a zenekar buszával, és náluk fogok aludni, de addig még sok időm volt hátra. A koncert végén Olivér mindig biztatja a rajongókat, hogy menjenek oda „barátkozni”, akik – persze főleg a lányok – örömmel kapnak a lehetőségen, csapatokban tódulnak hozzájuk, autogramot kérnek, fényképezkednek velük.

Kimentem a backstage fölötti fedélzetre, cigiztem, bámultam a Duna lassú hullámaiban tükröződő város fényeit. Fél 2 körül aztán végre megindult a pakolás. Lementem és felajánlottam, hogy szívesen segítek, de visszautasították. Hja, „csak” cipekedni kellett volna, de minden cucc jó nehéz volt. A hídon állva néztem őket. Egyre hidegebb lett, borzongva húztam össze magamon a kabátomat, amikor észrevettem, hogy valaki engem figyel. A bejáratnak háttal, a korlátnak támaszkodva egy borostás arcú fiatal férfi állt, zöld-fehér csíkos Adidas sapkában, fekete dzsekiben. Küldtem felé egy biztató mosolyt, mire ő előhúzta a zsebéből a jobb kezét, s félénken felém intett. Aztán nem mozdult, csak nézett tovább. Egy darabig én is néztem, de mivel semmi sem történt, visszafordultam, és figyeltem, hol tart a hurcolkodás. Pár perc telhetett el, amikor lépteket hallottam a hátam mögött, és éreztem, hogy a férfi ott áll mellettem.

- Szi… szia – mondta halkan.

- Szia – köszöntem vissza. Vártam, hogy szóljon, de csak hallgatott, így én törtem meg a csendet:

- Te is a koncerten voltál?

- I-igen… és…

Elnevettem magam.

- Mit és?

- Se-semmi, csak… csak láttam, egyedül vagy, és… és go-gondoltam…

Jobban megnéztem az arcát. Egész helyes, állapítottam meg magamban; barna szem, szabályos orr, szép, kissé telt ajkak, de amúgy semmi különös. Nem hiszem, hogy láttam volna korábban. Ám mégis lassan átitatott az érzés: mintha mindig is ismertem volna, tudtam volna a múltjáról, belelátnék az életébe, olvasnék a gondolataiban…

- Oké. Úgy látom, még ráérek egy darabig – mutattam a kisbusz felé, ahol még javában tartott a sürgés-forgás –, tőlem beszélgethetünk.

S egymás társaságában feloldódva szinte észrevétlenül eltelt negyedóra. Ezalatt a fiúk mindent besuvasztottak hátulra (mint egy puzzle-t). Olivér kiabált, hogy indulunk, és megmutatta, hová kell ülnöm: a sofőr és őközé. Nem rossz pozíció! Mielőtt befészkelődtem a meglehetősen szűk helyre, még vetettem egy utolsó pillantást a kedves fiatalemberre. Még látjuk egymást – üzente a tekintete…

 

Márk

 

They say, 'You have to eat the hamburger
To appreciate the steak'
You always feel the sting of words
As children are so cruel
They called you ugly, ugly head
When you were at school
You've tried to make the best of things
But it seems you've given in...*

Heló, sziasztok! :) Horváth Márk vagyok, és most január 6-án születtem, na jó, igazából úgy 35 évvel ezelőtt. Csak azért írtam, hogy most, mert végre kreáltam egy oldalt magamnak a Facebookon, és mint tudjuk, aki nincs fönt a fészen, az nem is létezik, így most már rendben van, én is létezem. :)

Na mindjárt meglátjátok, hogyan jutottam el idáig. Okés? Akkor belevágok. Ajakváron születtem (ez egy kisváros a Dunántúlon, ami semmiről se nevezetes), ott is nőttem fel, az új lakótelepen laktunk, oda jártam suliba, hát mit mondjak, nem volt nagy élmény, főleg amikor bejött az a hülye Márka-reklám (az idősebbek talán még emlékeznek, az üdítőital), a lányok csúfoltak, a szünetekben a folyosón valamelyik csaj elkezdte: Márk-aa! Mire a többi kórusban rávágta: Hullálá! Ez baromira zavart, de maga a suli azért kibírható volt, mert elég jó tanuló voltam, szóval nem kellett túlzottan megerőltetni magam. Szerettem a magyart és érdekes, a matekot is (jó fej volt az Ica néni, a matektanár), aztán nagyjából ennyi. Anyám sokat foglalkozott velem eleinte, de aztán – harmadikos voltam – megszületett az öcsém, Norbi, akkortól fogva inkább csak őt tutujgatta, rólam mintha megfeledkezett volna. Nem haragudtam rá különösebben, végül is a kiscsávók megérdemlik a törődést, nem igaz? Én is vigyáztam rá később, amikor anyámnak túlóráznia kellett a gyárban (adminisztrátorként dolgozott), az buli volt, korábban eljöhettem a napköziből, én mentem érte az oviba, aztán a haverokkal lógtunk az utcán este 6-ig, a Norbi meg szépen elvolt, ha elkezdett nyafogni, vettem neki egy Sport szeletet, azt imádta.

A fater, na az gáz volt, csomószor be volt nyomva, ahogy emlékszem rá, de az még nem lett volna baj, mert vannak nyugis alkeszok is, de ő nem olyan volt. Rettegtünk, amikor hazajött, hogy akkor most elkezd-e kötözködni meg verekedni, vagy csak káromkodik, mint a kocsis, aztán belapátolja a kaját, amit anyám elé tol, utána elalszik ruhástól. Ez utóbbi volt a jobb, drukkoltunk, hogy így legyen. De sajnos időnként kitört rajta az agresszivitás, akkor aztán menekülni kellett előle, anyámat mindig lebüdöskurvázta, engem kibaszott mocskos kölyöknek nevezett, csak a Norbit nem bántotta soha, azt mondta, hogy őbenne még van bizodalma, mert az legalább rá hasonlít, na hát nem kívántuk, hogy tényleg a fater nyomdokaiba lépjen. Eddig nem sokra vitte mondjuk, de rendes srác, nem iszik. Én meg azóta dadogok, főleg, ha valami felidegesít vagy izgulok.

 (…) Szóval ott tartottam, hogy Ajakváron laktunk, meg hogy a faterrel milyen szar életünk volt, ezért történt, hogy anyám nagy nehezen elszánta magát a válásra, amikor én kijártam a sulit, a Norbi meg kezdte volna, mert valami nagynéninek megörökölte a lakását a nyóckerben, s akkor úgy döntött, hogy otthagyja a fatert és Pestre költözünk.

Hát az még szarabb volt, mint a panel! Ott legalább volt külön szobám, itt meg ketten laktunk a félszobában öcsémmel, anyámé volt a nappali a gangos bérházban. Aztán folyton tök sötét volt, mert a lakás a belső udvarra nézett, ráadásul az első emeleten, szóval még fölülről is alig jött be valami fény. Nem is beszélve az örökös húgyszagról és a kukabűzről a lépcsőházban.

Ott kezdtem a középsulit, halvány gőzöm se volt, mit akarok tanulni, igazából semmi se érdekelt, így esett a választás a Leövey Klára Közgazdasági Szakközépiskolára (a mai napig se tudom, ki volt az a nő), de csak azért ám, mert az volt hozzánk a legközelebb. Anyám is támogatta, azt mondta, legalább lesz egy szakmám is az érettségi mellé, ha nem akarok továbbtanulni. Gondoltam, igaza van, mert a fene se akart egyetemre vagy fősulira járni. Mit tudtam még akkor…! Bevallom, még most se tudom, mit akarok igazán. Az egész felejtős, nem sok emlékem van, inkább több rossz, mint jó. Az osztályunkba sok lány járt, de egy se mozgatta meg a fantáziámat, elég vacak volt a felhozatal. Állítólag ők is rondának tartottak engem, igaz, nem is voltam valami jóképű. (Mára már nem panaszkodok. :)) Meg raccsolok is sajnos, én már megszoktam mondjuk. De legalább a nevem miatt nem csúfoltak, sőt, amikor 9.-ben Tihanyban voltunk osztálykiránduláson, az altemplomban megláttam a nevem egy márványtáblára vésve, mint Tihany első királyi várkapitánya, na onnantól kezdve kifejezetten büszke vagyok rá! A tanulást nemigen erőltettem, az összes tantárgyhoz egy spirálfüzetem volt, anyám kapott is érte a szülőin, amikor hazaért, akkor meg én. Jött a dumával, hogy „mi lesz belőled, kisfiam, azért taníttatlak, majd elmehetsz kukásnak”, trattara, trattara… Ugyan leérettségiztem, de eszembe se jutott, hogy felvételizzek valahová, gondoltam, inkább keresek valami melót, kellett a pénz, anyám sokat betegeskedett, így beálltam konyhalegénynek egy környékbeli étterembe.

 

 

I have car
A favourite bar
I have job
A moderate wage…
I have home
A mortgage of my own…
I am a no-no-no-nobody
Everybody's fool
I am so ordinary…*

Szóval ott tartottam, hogy gecire le voltam égve, ugye meló nuku, úgyhogy ideje volt valamit kezdeni magammal, mielőtt totál megmakkanok. Sajnáltam anyámat is, végül is szó nélkül (na jó, hagyjuk…) befogadott, nem várhattam el tőle, hogy továbbra is eltartson, szóval gondoltam, most már tök mindegy, mit, de dolgozni fogok. Böngésztem a neten az álláshirdetéseket meg regisztráltam egy csomó helyre, aztán be is hívtak egy rakat interjúra, de az idegtől kijött rajtam a dadogás, na meg alapból raccsolok, úgyhogy mindenütt biztos az hitték, kettyós vagyok, szóval nem kellettem sehová. És akkor találtam meg a budaörsi Tescót, illetve ott volt az már régóta, csak nem tudtam, hogy majd én is egyszer odakerülök, így lettem nemzetközi választék adminisztrációs asszisztens, jól hangzik, mi? Elvileg a feladatom „a termék és választék adatbázisok készítése, kezelése, naprakészen tartása, a változás folyamatának adminisztratív támogatása, a termékek be-, illetve kilistázásával kapcsolatos rendszerbeállítások elvégzése”, bevallom, ezt a munkaköri leírásomból puskáztam, mert fejből nem tudtam volna. :) Amúgy a meló úgy néz ki, hogy hajnalban bemegyek, van egy szobám, mit szoba, egy ablaktalan luk a hátsó fertályon, ott beülök a számítógép elé, irkálok minden hülyeséget mindenfelé, töltögetem a táblázatokat, sokszor angolul levelezek (asszem ezért vettek föl, mert bírom a nyelvet), néha átbaktatok a raktárba, de nemigen kell dumálnom senkivel, szóval elvagyok, mint a befőtt. A szar az, hogy hétvégére is legtöbbször engem osztanak be, mert ugye egyedülálló vagyok, ne már a családosok szívjanak, arra itt vagyok én. De legalább van túlóra és így nem panaszkodhatok a fizura, persze nagyon ugrálni nem tudok belőle, de azért megjárja.

Más jó hírem is van, képzeljétek, elköltöztünk abból az ótvar homály lakásból, kiderült, hogy anyám évek óta rakott félre, meg a fater is kifizette annak idején, csak ezt nem reklámozta egyikük sem (vajon mért nem?), aztán anyám azzal jön egyik este, hogy kisfiam, van egy tágas lakás a XIII. kerületben, de kéne rá felvenni egy kis kölcsönt, ha besegítesz a részletekbe, akkor meg tudjuk venni. Okés, anya, mondom neki, de azért megnézném előbb a kérót, hát másnap megjelentünk a tulajnál, mondta, hogy elég sürgős lenne, szóval döntsünk hamar. Mit mondjak, nem volt olyan rossz, persze lakótelepi, de nappali meg három szoba, jut mindegyikünknek egy, és ha nem lenne előtte az a tízemeletes végeláthatatlan paneltömb, akkor még a Dunát meg a budai hegyeket is lehetne látni, de hát nem lehet, sebaj, odaképzeljük. :) Mondtam anyámnak, beszállok simán, ügyezzük meg a dolgot, úgy is lett, három hétre rá cuccoltunk. Király! Ez volt négy éve, azóta ott lakunk, dolgozom látástól mikulásig, és tavaly vettem egy kissé lepukkant fekete Renault Twingót, azzal járok be, nem valami nagy szám, de ez van, különben meg mindenki bekaphatja. :)

 

 

There was really no need to pretend, I saw
Eyes of a girl, lips of a girl…*

Na szóval a csinos kis fekete bejelölt ismerősnek, én meg vissza, jó, hogy! :) Majdnem minden nap láttam róla fotókat, amikor együtt mentek ezekre a gyűlésekre, egyfolytában gyártották a szelfiket a Jánossal cukrászdákban meg a Mekiben, szóval innen ismertem. Helyes csajszi különben, hatalmas fekete szemekkel meg érzékien csábos duzzadt ajkakkal (na, költői voltam? :)), de nem az a fajta, aki nekem bejön, mert műkörmei vannak meg piercing az orrában, tetkók még a keze fején is, na és a legújabb frizkójától padlót fogtam, azt úgy képzeljétek el, hogy az egyik felén tüsira van vágva és világosszőkére festve, a másik oldalon az arcába lóg, ott meg fekete, és hátul föl van nyírva. Na szerintetek ez milyen? :)

Csak annyit kértem tőle, mondjon magáról valamit, amit fontosnak tart, épp itt tartottunk, amikor rám írt a János is (ja, Bettynek hívták a csajt):

 

János
Bettizel? Itt ül mellettem.

Márk
nem ám féltékenykedsz :D

János
Nem. Csak meglep.

Márk
bejelölt aztán tudni akartam róla vmit
kérdezd csak meg

János
Ja, mondta.

Márk
na ugye! hát hazudok én neked? :)
elképzelem a jelenetet h ültök 1más mellett s mind2 velem beszélget

János
Előttem ül. A barátom. Vagy társam (a függőségben, érted?).

Márk
megkérdeztem mit mondana magáról kapásból

János
Azt, hogy beteg.
(És tényleg azt mondta! Közben párhuzamosan vele is cseteltem.)
Meg tisztára lüke. :)

Márk
az új haja alapján sztem tutira az ;) de nehogy mondd neki

János
Dehogy. Élőben jól áll neki. Meg nagyon nő! Kevés nő csinál velem ilyet… Felizgat! Azzal, ahogyan vibrál. A kisugárzásával. De ezt te ne mondd el neki!

Márk
na ezt értem, hisz tudod ;)
na és pont a kisugárzásról nem akartál hallani a múltkor
pedig sztem mindent az dönt el

János
Ez igaz.

Márk
na ugye :)
figyi mit veszel a tescóban? mert ha vmit nem kapsz akkor nekem szólj
intézkedek azon nyomban :)

János
Okés. Egy pasit szeretnék! Teszkó gazdaságost! :)

Márk
háát... azt nem tom gazdaságos vok-e…
de h teszkós az tuti :)

János
Vasárnap egy kávé?

Márk
basszus... dolgozom... :(
máskor nem tudsz bejönni Pestre?
mondjuk pénteken?
vagy csüt. az Ivanhoe koncert?
a Music Clubban
fotókból úgy láttam, voltál ott már

János
Ilyenre nem mehetek el!

Márk
kár
bár nem is baj mert abban reménykedek h a Júlia eljön
vele meg nem akarsz tal.

János
Beszéld le vele, hogy találkozzon veled. Te tudod, mit vállalsz be! Csináld, ha akarod!

Márk
á nem akarok semmit
csak tudod a kisugárzás ;)

János
Mennem kell sajnos. Szia!

Márk
hát sajnálom, most épp ráértem volna
öcsém se sunnyog a gépért
hát akkor szia

 


* Néha úgy érzem, el kell menekülnöm...

* Táncolni, nevetni / Inni, szeretni...

* Látomásaim vannak... / A Mennyország itt van, ahová egykor féltem eljutni... / Isteni áhítat mindörökké ámen...

* Mennyei esőben / Toppantál be az életembe...

* Itt kezdődik az idő / És itt jössz rá, hogy / Benn akarok lenni / Benn az elmédben / Utazni, ahol a titkaid rejtőznek...

* El kell menekülnöm a fájdalomtól / Amivel a szívembe marsz / A kettőnk szerelme / Úgy látszik, nem vezet sehová / És elvesztettem a világosságomat / Csak forgolódom egész éjjel / Nem tudok aludni…

* Még mindig játszod a játékaidat és visszaélsz a bizalmammal / Az éjszaka hevében, a parázsló fényben / A vissza és a harapás, az rendben van / Te úgy használod a testeket, mint a cigarettát? / Az egódnak kellenek, csak a szexre kellenek?...

* Ó, és siránkozol az elrontott életed miatt / Csak fekszel ott és a Spanish Eyes-t hallgatod / Csészék a padlón, tányérok a mosogatóban / És a szoba tele füsttel, aztán te tele piával…

* Ismerkedjünk meg / Kezdelek megismerni / Egy ismeretlen keze / Kezdelek megismerni / És kezdelek megkedvelni / Hé, ez jó / Nincs idő…

* Azt mondják: „Meg kell enni a hamburgert / Hogy értékeld a bélszínt.” / Mindig érzed a szavak fullánkját / Mert a gyerekek olyan kegyetlenek / Rondának, ronda fejnek neveztek / Amikor iskolába jártál / Megpróbáltad a legjobbat kihozni a helyzetekből / De úgy tűnik, feladtad…

* Van kocsim / Kedvenc kocsmám / Van állásom / Közepes fizetésem… / Van otthonom / Saját jelzálogkölcsönöm… / Egy se-se-se-senki vagyok / Mindenki hülye / Olyan közönséges vagyok…

* Nem kellett megjátszani magunkat, láttam / Egy lány szemeit, egy lány ajkait…